Első nap

A két szempár

Az egyik szempár az Istené - Jézusé, a másik az emberé. Égi szem, földi szem. Az Övé s az enyém. Az Övé mindig rajtam csüng, engem keres, engem szeret. S az enyém?!...
Az egész életszentség azon fordul meg: találkozik-e a két szempár, s mennyi időre! Belemélyed-e az enyém, az emberé, az Övébe, az isteni szembe, Jézus áldott két szemébe?! Vagy elfordul Tőle, talán örökre, talán csak itt-ott, rövidebb-hosszabb időre; mint a sirály, csak érinti a tenger hullámtaraját, de nem hull bele, nem lesz egészen az Övé?!
Ki kellene találni valamit, ami végleg összefűzné a földi szemet az égivel, az emberit az istenivel, az enyémet az Övével. Valamit, ami rabjává tenne, ami összefonna, odakötne, egybekovácsolna Vele! Elszakíthatatlan kötelék kellene!...
Halld az édes szót: Bízzál, fiam! Bízzál, leányom! Az Evangélium mélyéről búg föl, biztatón, kedvesen, simogatóan. Kis Teréz még az Ószövetség tengerbölcsességéből is kihalászta ezt a hívogató, mennyei hangot. Ráakadt a horgára, mint valami csodálatos zsákmány; megtelt vele hálója a szakadásig. Gazdag, boldog lett tőle. Kincset talált a szántóföldön és mindenét eladta érte; drágagyöngyöt kínált neki az isteni Kereskedő, s ő megvette minden vagyonának árán.
Bizalom! Bizalom! Csodákat mível! - dobta be a köztudatba az áldott Szent, s azóta millió emberi szempár kapcsolódik bele az istenibe.
Két embert is ez hoz közel egymáshoz: a bizalom! Ez fűzi a kicsi gyermeket édesanyjához, a fiút, leányt szülőjéhez, s ha nincs, ha elvész a bizalom, elszakad a kettő egymástól: anya és fia, anya és leánya. Bizalomért eped a menyasszony és vőlegény, a férj és a feleség, és ha nincs, pokol az élet! Ha nincs bizalom, nincs nevelés! - Nélküle Ég és Föld sohasem találkozik.
Két szempár bizalma - ez az egész!...
Mikor találkozott a kis Teréz tekintete először Jézuséval? Az első szentáldozásban. Azóta le nem vette Róla a tekintetét. Merte ezt, tehette? Hiszen annyira érezte kicsiségét, nyomorúságát! Éppen azért!...
A bizalom fölemelte, Hozzá vitte, a csepp beleesett az Óceánba, a fehértollú sirály a tenger hullámaiba zuhant - örökre:
“Én Istenem, én csak egy kis madárka vagyok, akit még csak gyönge pihe borít. Nem vagyok sas; a sasnak csupán szeme és a szíve van meg bennem... Igen, annak ellenére, hogy oly végtelenül kicsiny vagyok, szembe merek nézni a Szeretet isteni Napjával... Bátor ráhagyatkozással helyben akarok maradni, s holtom napjáig mereszteni tekintetemet az én isteni Napomra. Semmi sem lesz képes engem megijeszteni: sem a szél, sem az eső... Ilyenkor megfeszítem bizalmamat a végsőkig, s még csak moccanni sem fogok, tudván azt, hogy ott, a szomorú felhők mögött, az én drága Napom tovább ragyog.”
Van a bizalomnak valami megbűvölő ereje. Akire ráárad, azt húzza magához, rabjává teszi. A kisgyereknek ilyen a tekintete. Anyját magához láncolja. A szem, amelyből bizalom sugárzik, bűvös erőt rejteget. Levonja az Eget a földre... magához köti Istent, elfelejtet Vele mindent; Isten kénytelen megbocsátani, a bizalomnak nem tud ellenállni - megadja Magát neki. Édesanya lesz sőt, több mint édesanya! Izaiás szerint ölbe veszi bízó gyermekét, dédelgeti, becézi, térdein ringatja, úgy hízelkedik neki (Iz 66,12).
Kis Teréz jól emlékezett a tékozló fiú esetére, megértette Magdolna nagy, halhatatlan sikerét. Olyannyira felfogta a bizalom bűvös erejének titkát, hogy érezte: még akkor sem félne, még akkor is bíznék, ha a világ összes nagy bűneit elkövette volna!
Szinte vadássza a hatást a másik Szempárra, tudatosan keresi, rászegezi az ő két szemét, valósággal le akarja nyűgözni. “Ameddig csak a Te tetszésed akarja, itt maradok reádszegezett tekintettel. Azt akarom, hogy a Te isteni tekinteted elbűvöljön, zsákmányává legyek a Te szeretetednek.”
Íme, a bizalom titka! Nem törődik a múlttal, nem gondol a jövőre, csak Jézust nézi, az édes Jelent, azt az elbűvölő Valóságot, aki valóban: van, akiben - Ő mondta - sohasem sem lehet túl sok bizalmunk, hogy elég legyen!

Uram, én eddig ezt nem tudtam! Hallottam Kis Teréz szavát, de nem figyeltem föl rá. Földi szemem nem vette észre a másik szempárt. Teremtményeidet nézte, az anyagot, a testet, a személyeket és nem az isteni szemeket. Boldogságot keresett és átkot talált; arany után kutatott s rézgarasok gurultak hozzá; időt vetett és pelyvát aratott...
Most már tudom: csak Őt kell nézni, az isteni Szempárt! Hódító bizalommal és Tőle megbűvölten!
* * *
Ez lesz az én állandó gyakorlatom: bizalommal teli tekintet mindhalálig!