NYOLCADIK NAP (HÉT)

CSAK HÁROM PONTRA AKAROM FELHÍVNI
A FIGYELMETEKET

Mielőtt azonban a belső dolgokról, vagyis az imádságról beszélnék, meg akarok említeni egyet-mást, amire feltétlen szüksége van mindenkinek, ha az imádság útjára lép. (...) Ne gondoljátok, barátnőim és testvéreim, hogy valami sok terhet akarok a vállatokra rakni: adja Isten, hogy csak legalább azt tudjuk megtenni, amit a mi szent Atyáink követtek és meghagytak nekünk! (...) Részemről csak három pontra akarom felhívni a figyelmeteket, amelyek egyébként bennfoglaltatnak a Szabványokban (...) Az első a kölcsönös szeretet egymás között. A második szakítás minden teremtménnyel. A harmadik az igazi alázatosság, amelyet utolsó helyen említek, de azért a legeslegfőbb, mert a többit mind magába foglalja.
Ami az elsőt - a kölcsönös szeretetet - illeti, az igen nagy fontosságú. Nincs kellemetlenség, amit ne viselnének el könnyedén azok, akik szeretik egymást, vagy legalábbis igen nagynak kell lennie, hogy a szívükre vegyék. S ha e világon úgy megtartanák a szeretet törvényét, amint azt megtartani kellene, azt hiszem a többit sem szegnék meg oly könnyen: csakhogy persze mindnyájan úgy vagyunk, többé-kevésbé minduntalan vétünk ellene.
Azt gondolhatná valaki, hogy a szeretet tekintetében minálunk nem képzelhető túlzás; pedig bizony előfordul, s annyi bajt okozhat, hogy aki maga nem látta, el se hiszi. (...)
Ha arra szövetkeznek ketten, hogy jobban szolgálják Ő Szent Felségét, az egészen más: az ilyen szent barátságban nincs helye a szenvedélyes érzelmeknek, sőt ellenkezőleg minden arra szolgál, hogy az ember leküzdje egyéb szenvedélyeit is. Bárcsak minél több ilyen barátság volna - értem a nagy kolostorokban; mert ebben a mi házunkban, ahol csak tizenhárman vagyunk s ahol többet nem is szabad felvenni, kell, hogy valamennyien egyenlő jó barátok legyenek, hogy mindnyájan egyenlően vonzódjanak egymáshoz s így szeressék és kölcsönösen támogassák egymást. Ezért is a mieink őrizkedjenek a különös barátkozástól, akármennyire is ártatlan legyen is az egyébként. (TÚ 4. fej. 50-52. old.)
Midőn tehát az ilyen ember szeret valakit, akkor egész szívvel azon van, hogy az illető megszeresse Istent és kegyelmében legyen; ugyanis, mint mondom, tudja, hogy szeretete nem lehet másképpen állandó. Különben is nagyon önzetlen a szeretete: minden követ megmozgat, hogy a másiknak hasznára legyen, s kész volna életét ezerszer feláldozni annak legkisebb lelki előmeneteléért. Ó drágalátos szeretet, mely oly szépen utánozza a szeretet fejedelmét, a mi drága kincsünket, az édes Jézust. (TÚ 6. fej. 67. old.)
Már most a legelső dolog, amivel le kell számolnunk az, hogy nem szabad ezzel a mi testünkkel törődnünk. Ezen a téren sok lesz a tennivaló, mert legtöbben közülünk természetünknél fogva annyira kényelemszeretők és úgy féltik az egészségüket, hogy csodálatos valami, mennyi gondot ád ez a dolog nemcsak a világiaknak, hanem még a szerzeteseknek is. Sőt igazán úgy látszik, mintha egyik-másik nővér másért sem lépett volna a szerzetbe, mint azért, hogy távoltartsa magától a halált: egyik jobban küzd ellene mint a másik. Igaz ugyan, hogy minálunk az ilyesmi nem lehetséges, legalább gyakorlatilag nem; azt óhajtanám azonban, hogy még az erre irányuló kívánságot is öljétek ki a szívetekből. Ti azért jöttetek ide, nővéreim, hogy meghaljatok Krisztusért, nem pedig azért, hogy az Ő kedvéért ápolgassátok magatokat. (TÚ 10. fej. 84-85. old.)
Már most higgyétek el nekem, hogy aki a sakkjátékban nem tudja felrakni a figurákat, az nem fog tudni játszani, ha pedig valaki nem képes sakkot mondani, az mattot sem tud (...) S ha egyszer belegyakoroltuk magunkat, mily könnyen fogjuk ezt az isteni Királyt megmattolni. Nem lesz képes kimenekülni kezünk közül, de nem is fog erre törekedni. A királynő ebben a játékban a legerősebben tudja őt támadni (...). Nincs olyan királynő, amely hamarabb késztetné Őt megadásra, mint az alázatosság. (TÚ 16. fej. 106-107. old.)
Isten mentsen meg minket az Ő kínszenvedése által attól, hogy ilyen gondolatok merüljenek fel bennünk! Vagy ilyenféléken töprengjünk, ha mást elibénk helyeznek: nem vagyok-e én régebben a szerzetben, mint az a másik; nem vagyok-e idősebb; nem dolgoztam-e én többet? Ha ilyen gondolatunk támadna, azt azonnal el kell fojtanunk, mert ha a nővérek ilyenekkel foglalkoznak, vagy eszerint járnak el, az valóságos pestis, amiből igen nagy bajok származnak a kolostorban. (TÚ 12. fej. 92. old.)

Szent Teréz írásaiban nem találunk az aszkézisről olyan módszeres ismertetést, mint Keresztes Szent Jánosnál az érzékek és a szellem aktív éjszakájának részletezését. Ugyanakkor a Szentanya, mielőtt tanácsokat adna leányainak az imáról, A tökéletesség útjában bemutatja azt a “légkört”, amelyben kibontakozik az Istennel való egyesülés. Mindezt kedvesen, kevéssé előkészítve mondja el úgy, ahogy éppen eszébe jut. Ez azonban ne tévesszen meg bennünket: az alapító ugyanolyan igényes, mint a “nada” doktora. Isten csak úgy tudja odaadni magát, a Király csak akkor hagyja a sakk-mattot, ha olyan szívet talál, amelyben semmit sem tagadnak meg tőle.
Teréz, aki kislány korában azt tervezte, hogy az örök boldogságot a legegyszerűbb módon szerezze meg, s ezért a mórokhoz akart menni, hogy levágják a fejét, nem változtatta meg célkitűzését. A szerzetesi élet számára hívás, hogy mindent odaadjon. A teljes odaadás mindig egyet jelent az igazi halállal, csupán hosszabb ideig tart. Olvastuk könyvében: Ti azért jöttetek ide, nővéreim, hogy meghaljatok Krisztusért.
Talán meglep bennünket az a makacsság, amellyel három pontot akar aláhúzni. Igaz, már korábban is szólt a szegénységről A tökéletesség útjában. Néhány fejezettel később az imával kapcsolatban majd a lehető legerősebb eltökélt szándékról és az állhatatosságról beszél. De ha közelebbről megnézzük, észrevesszük, hogy az itt idézett három pont szinte az egész emberi tapasztalatot felöleli. Az általa leírt felebaráti szeretet tiszta, érdektelen, önzéstől mentes. A kényelemről való lemondás, amely alázattal párosul, egyet jelent az önmagunktól való elszakadással, mind a test, mind a lélek területén. Végül meg kell jegyeznünk, hogy az alázat gyökerénél vágja el az énközpontúságomat az Istennel való kapcsolatban. A terézi aszkézis tehát teljes és radikális.
Az idézett fejezetekből csupán néhány szakaszt emeltünk ki, s a bennük jelzett pontok talán a kor társadalmi-kulturális körülményeire jellemző sajátosságokat is hordoznak. A szülőktől, rokonoktól való elszakadás hangsúlyozása könnyen érthető egy erősen klerikális társadalomban, ahol mindenki úgy gondolta, joga van ellenőrizni szerzetbe lépett leányának vagy fiának sorsát. Ugyanígy a rangkórság a híres “pundonor” is az aranyszázad Spanyolországénak egyik jellemzője volt. Ám ez a sajátos színezet nem akadályozza meg Terézt abban, hogy a dolgok mélyére hatoljon. Amennyiben a szerzetesi élet lényeges jellemzője, hogy a társadalom fogyatékosságaira hívja fel a figyelmet az evangélium nevében, azt mondhatjuk, hogy Szent Teréz igen pontosan jelölte meg a kritikus pontokat.
A baráti kapcsolatokat illetően Teréz realista. A lelki szeretetről rajzolt, idealizált portréja eszményi. Elismeri, hogy kezdetben keveredhet bele egy kis szenvedély és önzés. De kiemeljük a sajátos körülményekhez kötődő elvét is: egy tizenhárom vagy huszonegy főből álló közösségben a legtisztább érzelem sem vezethet oda, hogy a szerzetesek elkülönült párokat, még kevésbé, hogy klikkeket alkossanak. Minden nővérnek barátnőnek kell lenni, anélkül, hogy kapcsolataikban bárkit is kifejezetten előnyben részesítenének. Vegyük észre mennyire éleslátó ez a zárt, kis létszámú közegre érvényes magatartási szabály. Amitől itt Teréz közösségeit a jó működés érdekében inti, azt nem mulasztja el gyakorolni más, kedves barátaival, akár férfiak, akár nők. De csak a kolostoron kívül!
Némelyek ugyanakkor elcsüggedhetnek. Már mondtuk, hogy Teréz ugyanolyan radikális, mint Keresztes Szent János. Isten országa határozott embereket követel. Mindemellett talán kellemesen meglepődünk és bátorítóan hat majd ránk, amikor ezeken az oldalakon az alábbihoz hasonló állításokat találunk: ha mi egészen Teremtőnk karjaiba vetjük magunkat és semmibe se vesszük a teremtményeket, akkor Ő Szent Felsége maga önti belénk az erényeket s ha azután mi megtesszük azt a keveset, ami tőlünk függ, akkor könnyű lesz megállnunk a helyünket: a rossz szellemek és a világ ellenében az Úr személyesen veszi fel a harcot érdekünkben. (TÚ 8. fej. 75-76. old.) Teréz tudja, miről beszél. Persze az első lépéshez szükséges a lehető legerősebb eltökélt szándék. De amint az Úr meggyőződött szavaink komolyságáról, kezébe veszi a dolgokat. Így az elszakadás, ami az egyesülés előzetes feltétele, később az egyesülés gyümölcseivé válik. Ördögi körbe kerültünk vagy szerzőnk logikai tévedésébe ütköztünk? Dehogy! Inkább az élet körforgása ez, ha mondhatjuk így, amit Teréz utánozhatatlan módon ír le: Mert nagyon sokat ér, ha valaki már tapasztalta azt a bátorságot és gyöngédséget, amelyben az Úr ezen az úton részesíti az ember lelkét s ha látta, hogy tulajdonképpen Ő fedezi az útnak összes költségeit. (TÚ 23. fej. 154. old.)
Mit vársz, kishitű lélek, miért nem határozod el magad te is az utazásra? Tudsz majd válaszolni a hívásra? Talán segít, ha magadévá teszed az Énekek énekéből merített liturgikus imát: Vigyél magaddal, fussunk keneteid illatának nyomában.