2009. március 12., csütörtök

AVILAI SZENT TERÉZ: A LÉLEK FOHÁSZAI ISTENHEZ

XVI.

Ó, én igazi Uram és Istenem! Nagy vigasztalás a lélekre, amelyet kínoz a Tőled való távollét magánya, az a tudat, hogy mindenütt jelen vagy; azonban ha fellángol benne az irántad való szeretet és megnövekszik benne ez a fájdalom, akkor ez sem képes őt megnyugtatni. Ilyenkor, én Istenem, megzavarodik az értelem és eltompul a belátás ezzel az igazsággal szemben, úgyhogy nem képes azt sem megérteni, sem belátni. Az ember csak azt fogja fel tisztán, hogy távol van Tőled s hogy ezen segíteni nem lehet. Mert a forrón szerető szív nem fogad el semmi más orvosságot és vigasztalást, mint azt, aki őt megsebezte; csakis őnála reméli fájdalma enyhülését. Ha Te akarod, Uram, akkor hamarosan meggyógyítod azt a sebet, amelyet ütöttél. Addig is nem kereshetünk másban boldogságot és örömet, mint abban a tudatban, hogy szenvedésünk nem vész kárba.
Ó, Te igazi szerető! Mekkora jósággal, édességgel, kedvességgel, dédelgetéssel és szeretetednek milyen rendkívüli jeleivel gyógyítgatod ezeket a sebeket, amelyeket ugyanazon szeretetnek nyilaival ejtettél. Ó én Istenem, ó Te enyhülés minden szenvedésre, mennyire oktalan vagyok! Hogyan is volna képzelhető emberi orvosság azok számára, akiket az Isteni tűz tett betegekké?! Ki tudná azt megmondani, hogy milyen mely ez a seb, hogy honnét származik, és hogy mivel lehet enyhíteni ezt a kínos és gyönyörűséges gyötrelmet?! Nem illenék, hogy ilyen kincset érő betegséget meg lehessen gyógyítani olyan alacsony színvonalú orvosságokkal, amilyeneket a halandók rendesen szoktak használni. Mennyire igaza van az Arának, mikor ezt mondja az Énekek énekében: „Az én szerelmesen az enyém és én az én szerelmesemé, és az én szerelmesem az enyém.” Mert hiszen lehetetlenség, hogy ekkora szeretet ilyen hitvány lényből induljon ki, mint amilyen én vagyok. De ha ilyen alacsony (az én érzelmem), én Istenem, hogy van az, hogy nem irányul teremtett dologra, mielőtt Teremtőjéhez emelkednék?! Ó én Istenem! Azért, mert én az én szerelmesemé vagyok. Te kezdted a szeretetnek ezt a háborúját, ó igazi Szerelmesem; mert hiszen az valósággal nem más, mint megzavarása és szabadon bocsátása az összes lelki tehetségeknek és érzékeknek, amelyek végigbolyongnak a tereken és utakon, és esdve kérik Jeruzsálem leányait, hogy adjanak neki hírt az ő Istenükről. És azután Uram, mikor ez a háború már megkezdődött, vajon ki más ellen kell nekik hadakozniuk, mint az ellen, aki elfoglalta azt az erődöt, melyben ők laknak, vagyis a léleknek fellegvárat, és aki őket onnét kiűzte azért, hogy visszajöjjenek és legyőzzék legyőzőjüket. Ők pedig belefáradtak abba, hogy nélküle kellett lenniük, hamarosan megadják magukat és elvesztvén összes erejüket, annál hősiesebben harcolnak, s letevén a fegyvert legyőzik hódítójukat.
Ó én lelkem! Milyen csodálatos harcot vívtál ebben a fájdalomban és mennyire betű szerint így folyt az le. Mert hiszen az én szerelmesem az enyém s én az én szerelmesemé. Vajon ki volna elég vakmerő ahhoz, hogy egymástól elválasztani, vagy eloltani igyekezzék ilyen két lángoló tüzet? Amúgy is hiába vesződnék, mert az a kettő már eggyé lett!

Nincsenek megjegyzések: