2009. március 12., csütörtök

Negyedik nap

Bizalom a Jegyesben

Aki Szent Terézkét olvassa, annak ezt a misztikus fogalmat: “Jegyes” - meg kell szoknia, el kell fogadnia, s hacsak nem akar erőszakkal kitérni a kegyelmi hatások támadása elől - a magáévá kell tennie.
A lelkiéletet élők nagy százaléka idegenkedik ettől a fogalomtól. Meghagyja ezt az oltárra emelt szenteknek, ott is inkább a nőszenteknek. A saját lelki viszonylatában talán ki sem meri ejteni ezt a szót. Egészen helytelenül!
Mert hiszen miről van itt szó?
A lélek találkozik Istennel, Vele barátságot köt. S ha minden jól megy, ha a lélek nem ingadozik, hanem hűségesen kitart, akkor megszeretik egymást - a lélek és Isten -, de úgy, hogy ezt a hűségben összekovácsolódott szeretetet többé soha semmi ki nem olthatja. Isten eljegyzi magának a lelket. Jegyese lesz a léleknek és a lélek jegyese Istennek.
Boldog lélek! Senki sem kell neki, csak Isten! szeretetet, teste-lelke, lelkülete, minden munkája, minden pillanata, élete - Jegyeséé. Neki él-hal. Egymáséi. Isten neve: Jézus. Ő az, aki a lelket meghódítottan birtokába vette s többé el nem ereszti. A rablélek pedig boldogan mondja: “Megtaláltam, akit lelkemből szeretek. Megragadtam, nem is engedem el...” (Én 3,4) - Jegyesek! Egymásért, egymásnak élnek. A léleknek már nincs akarata, odaadta azt Jegyesének. Ő a menyasszony, Isteni Jegyese a vőlegény. Krisztus menyasszonya! Egészen az Övé; annyira, hogy elmondhatja: “Élek én, de már nem én élek, hanem él bennem a Krisztus” (Gal 2,20).
A lélek eljegyzi magát Jézussal. Egyesülni akar vele. Nem vár a másvilágra, már itt a földön akarja az egyesülést.
Egyesülni Istennel! - Ez minden lélek célja. Tud vagy nem tud róla, nevetséges vagy elérhetetlen, mindegy! Bele van írva a lélekbe. Úgy hívják, hogy boldogság utáni vágy. Mégpedig az igazi, az örök boldogság után, mert csak ez elégíthet ki. A többi mind, mint egynapos lepke vagy hervadó virág, vagy felcsókolt harmatcsepp!...
A szívbe írt vágy boldogsága - Isten!
Ha így nézzük ezt a misztikus fogalmat Kis Teréznél, micsoda fönséges mennyei távlat nyílik meg előttünk! Hiszen a szenteket nem azért olvassuk, hogy gyönyörködtessenek vagy szórakoztassanak, hanem hogy - kövessük őket!
Elszégyelljük magunkat, ha arra gondolunk: a mi kis Szentünk már első szentáldozásában eljegyezte magát Jézussal. Nem egy félórára, nem pusztán az áhítat, a megilletődés tartamára, nem egy pár órára, hétre, hanem egy egész emberi életre.
Íme, Jézus kis jegyese így mutatja be kettőjük viszonyát: “Ó, milyen édes csók volt az első csók, amelyet Jézus a lelkemnek adott! Igen, ez valóban szerető csók volt! Éreztem, hogy szeret, s viszont én meg azt mondtam neki: Szeretlek, neked adom magamat egyszer s mindenkorra!... Ő és a Kis Teréz már régóta szemlélték és megértették egymást.”
Nem ilyennek kellene-e lennie minden szentáldozásunknak? “Szeretlek, neked adom magamat egyszer s mindenkorra.” Szeretet és teljes önátadás! Ez a lélek jegyesi állapota.
Mily egyszerűek szavai, s mégis mily mély tartalmat hordoznak! Komolyak, mint az örökkévalóság, és sorsdöntők, mint az események, amelyek egy csapásra megváltoztatják az életet. Érezzük, hogy a mi áldozásainkban nincs meg ez a föltétlen komolyság. Az istenit mintha nem fognánk fel isteninek, az Eget mennyeinek. A földön vagyunk, nem csak a lábunkkal, de még a szívünkkel is, és fejünk nem mindig az égboltozatot keresi.
Ez a gyermek komolyan veszi lelkének hivatását. - A lélek Istentől van és oda is tör. Az a célja. Addig nem lehet békéje, amíg benne meg nem nyugszik.
Azután ez a gyermek - dönt, határoz végérvényesen, visszavonhatatlanul. Mint egy férfi, mégpedig a legjavából: azt mondja: Neked adom magamat egyszer s mindenkorra! - Ki merne ebben kételkedni?...
Nekünk milliószor megfordul a fejünkben: szentnek kell lennem! De a jó szándéknál tovább nem megyünk. Kitartó, következetes cselekedetre már nem telik. Próbálkozunk, s az idő múlik; Teréz utánzói, a kis lelkek százai már rég elhagytak bennünket: mi maradunk, ábrándozunk, gyönyörködünk Kis Terézben - de nem követjük!
“Megértették egymást...” A két jegyes; a lélek és az Isten. Tökéletes a harmónia kettőjük között. Micsoda boldogság, mily béke, mekkora szeretet lehet egy ily lélekben! És még nincs vége! Teréz folytatja: “Ezen a napon a mi találkozásunk már nem volt puszta nézés, hanem egybeolvadás. Mi nem voltunk többé ketten: Teréz eltűnt, mint az esőcsepp, amely elvész az óceánban. Jézus maga maradt, mint Úr és Király!”
Kell-e több magyarázat?
Lehetnek igen kedves részletek, bájos jelenetek Kis Teréz Önéletrajzában, külön élvezet egyszerű előadásmódja, ezer szépséget rejteget egyénisége a sorok közt, elragad bennünket stílusával és szeretetének kiáradásával, szellemének világosságával és üdeségével, alig tudjuk letenni könyvét, de mindez - nem a lényeg, nem is fontos, nem is szükséges! A lényeg - ami fontos, ami egyedül szükséges, az - Jézus!
Érte van minden; minden mondata mögött ott érezzük. Egyszer azt mondta: “Csakis Jézus tudott engem kielégíteni.” Így van, szó szerint így kell érteni. Igaza van! S nem is lehet más igazság. Mert csak Jézus az igazság. - Mindent Érte tesz. Mindenben Őt látja. Ellenszenvét is úgy tudja leküzdeni, hogy Jézust látja embertársaiban. Lemond mindenről, csak kizárólagosan az Övé lehessen, semmi ne húzza, ne akadályozza - a szeretetben. Minden Feléje tereli: a tengerparti sétán a hiúság kísértése, a római úton papok sorsa, a zárdai életben ezer gyarlóság és nehézség, minden, minden, hogy Jézust megtalálhassa mindenütt, s Neki valljon szerelmet még utolsó lélegzetvételében is: “Istenem!... Szeretlek!”
Gyönyörű élet, még gyönyörűbb halál!...
Hogyan jutott el idáig? Mi a kulcsa ennek a csodaszép, szent életnek? Mi a nyitja e szent jegyességnek? Mert bennünket ez érdekel: a gyakorlati oldala a dolognak. Az elmélet igen szürke, s csak elmélet marad az élet színe, ereje nélkül, ha nem ültetjük át gyakorlatba.
Kis Szent Teréznek küldetése van - hozzánk, a mai kor emberéhez. Vajon lesz-e sikere - nálam, meg a többieknél? Igen, ha a kulcsot megtaláljuk. Ezt a kulcsot nem is kell sokat keresnünk. Kezünkbe nyomja ő maga. Egyszerű ez a kulcs, mint az emberi lélek, egy szóból áll: bizalom!...
Mégis fűzzön hozzá magyarázatot a Bizalom Szentje! Elmondja, hogy látott egy képet. Jézust ábrázolja, ölébe éppen egy kisgyermek mászik föl, mosolyogva, bizalmasan, minden tartózkodás nélkül, hogy megölelje, talán meg is csókolja. Pár lépésre előttük fiúcska térdel komolyan, imára kulcsolt kézzel, nagy, tartózkodó tisztelettel, bizonyos félelemmel. - Neki az előbbi tetszik - mondja a Szent.
Ez a kép minden megmond. Az egyik fiú nem mer közeledni, fél, tartózkodik. Mikor lesz itt egyesülés?! - A félénk lelkek hogyan jussanak Jézushoz? A bizalmatlanság nem egyesít! - A másik csupa bizalom, csupa bátorság!
Miért nincs meg ez a bizalmas viszony Jézus és a lelkek közt általában? Hiszen Jézus maga a szeretet! Miért nem vonzza hát a lelkeket mind, valamennyit, s miért csak egyeseket? Miért? Miért? - Nézzünk a képre! Mert nem közeledünk Hozzá bizalommal. Több bennünk a tisztelet, mint a szeretet! Jézus pedig nem tisztelet, hanem szeretet után eped.
De hogyan szeressen az ember valakit, ha nincs hozzá bizalma, ha tartózkodik tőle, főleg, ha fél?
A szeretet melegágya a bizalom. Abból sarjadzik nagyra, elér az égig, betör a mennyországba, s magához láncolja Istent...
* * *
Erős feltételem: semmi tartózkodás, semmi félelem! Ellenkezőleg: csupa bizalom és bátorság lelkem Jegyesével, Jézussal szemben!

Nincsenek megjegyzések: