2009. március 12., csütörtök

TIZEDIK NAP (HÉT)

A KÉT MEDENCE


Ha jól tudom, ott hagytam el, hogy szívbeli vigasztalásokba sokszor belekeverednek a mi szenvedélyeink (...) Ellenben, amit én szellemi örömnek mondok (más alkalommal “nyugalom imájá”-nak neveztem), az egészen más dolog (...).
Hogy jobban megértsük ezeket a dolgokat, képzeljünk el két kutat s mindegyik előtt egy-egy vízzel telt medencét. Valahányszor ugyanis lelki dolgokat akarok megmagyarázni, a magam együgyűségében nem találok hasonlatokra alkalmasabb dolgot a víznél. (...)
Az a két medence, amelyről beszélni kezdtem különbözőképpen telik meg vízzel. Az egyiknek vize messziről jön, s úgy van mesterségesen odavezetve, boltíves csatornán. A másikat ellenben ott helyben táplálja egy forrás, s megtölti minden csobogás vagy más egyéb zaj nélkül. A forrás bővizű, úgy hogy ha a medence színig telt, túlárad és tekintélyes patak ömlik ki belőle. Itt tehát nincs szükség mesterséges vízvezetékre vagy boltíves csatornára: a víz anélkül is ömlik szüntelenül.
A két medence vize között nagy a különbség. Az, amely a boltíves csatornán jön, a szívbeli vigasztalásokat jelképezi. Ezek ugyanis az elmélkedés gyümölcsei (...) Ellenben a másik medence magából a forrásból, ez esetben magából Istenből kapja vizét. Ha tehát Ő Szent Felségének úgy tetszik, hogy valami természetfeletti kegyelemben részesítsen bennünket, a legnagyobb nyugalomban, szép csendesen és gyöngéden bugyogtatja ezt a vizet lelkünk mélyéből. (BV 4. lakás 2. fej. 316-317. old.)
Ígéretemhez híven, meg akarom most magyarázni, hogy mi a különbség az imából merített szívbeli vigasztalások és a szellemi örömök között. Én úgy fogom fel a dolgot, hogy szívbeli vigasztalásoknak nevezzük azokat a kellemes érzéseket, amelyeket mi magunk szerzünk meg magunknak az elmélkedés vagy az ajakima folyamán; egyszóval ezek a mi természetes tehetségünknek a gyümölcsei. Igaz ugyan, hogy végelemzésben ezekre is az Úr segít rá bennünket (...), de azért közvetlenül mégis a mi erényes cselekedetünkből származnak s a mi fáradságunk eredményei, s így van is okunk annak örülni, hogy oly jól használtuk fel erőnket. Ha azonban közelebbről vesszük szemügyre, észrevesszük, hogy hasonló élvezetünk gyakran van tisztán földi dolgokban is; például, ha egészen váratlanul nagy örökség száll reánk; (...) vagy például, ha valaki férjéről, testvéréről vagy fiáról azt hallotta, hogy meghalt s egyszerre csak jó egészségben látja maga előtt. (BV 4. lakás 1. fej. 308-309. old.) Ellenben a szellemi örömök kizárólag Istentől erednek, s a mi természetünk csupán befogadja őket s úgy élvezi, mint az előbbieket, csakhogy sokkal nagyobb fokban. (...)
Most jut eszembe az a zsoltár, (...) amelynek egyik verse így hangzik: Cum dilatasti cor meum (Hiszen szívemet kitágítottad - Zsolt 118,32). (BV 4. lakás 1. fej. 309. old.)
Éppen most, mialatt e sorokat írom, jutott eszembe az, amit a próféta abban az idézett versben mond: Dilatasti cor meum. Ő tehát azt állítja, hogy az Úr kitágította a szívét. Nekem ellenben úgy látszik, hogy ez a dolog nem ered a szívből, hanem valami más, sokkal beljebb s mélyebben fekvő helyről, azt hiszem a lélek mélyéből. (BV 4. lakás 2. fej. 318. old.)
Ahogyan mondtuk, most már abban a szakaszban vagyunk, amikor maga a Szentlélek veszi kezébe a dolgokat. Átalakítja imádságunkat, cselekvésünket, életmódunkat.
Mert értsük meg jól: amikor komolyan eltökéltük, hogy az imaélet útjára lépünk, egyfajta “vállalkozásba” fogtunk, amit ugyan az Úrért, az ő dicsőségére és a kegyelem közreműködésével folytatunk, mégiscsak ugyanolyan emberi módon fogunk kezelni, mint bármilyen más ügyet. Kitűzünk magunk elé bizonyos pontokat az imarendet és a szentségi életet illetően, megvizsgáljuk gyengéinket, lelkivezetőt keresünk. Próbálkozásokon és tévedéseken keresztül haladunk előre, megőrizzük azt, ami jó eredményre vezet, megelégedéssel nyugtázzuk az elért sikereket. Ez így van jól, és nem is lehet másképp addig, amíg maga Isten be nem avatkozik. Az egész dolog azonban emberi módon működik, nem jobban és nem rosszabbul, mint bármilyen más vállalkozás.
Ha viszont Istennek úgy tetszik, hogy bevezessen bennünket a természetfeletti szemlélődésbe, azért hogy isteni módon imádkozzunk és cselekedjünk vagy legalábbis úgy, hogy az magán hordozza Isten jegyét, a dolgok másképp fognak történni. Keresztes Szent János az alkalmazkodás hatásait úgy írja le, hogy a lélek egyfajta űrt érez az imában. Ez az érzékek passzív éjszakája, amelynek ismertetőjegyeit is leírja Szent János, és megmagyarázza, hogy miért szükséges.
Teréz csak arról tud tanúskodni, ami vele történt. Ezért leír nekünk bizonyos hatásokat, amelyeket a lélek érez, s amelyeken jól láthatók annak az isteni hatásnak a jegyei, amely az emberi lelket, hogy úgy mondjuk, működésbe hozza.
Beszél nekünk a “gustos”-ról, azaz azokról az örömökről, amelyeket Isten ad nekünk; lényünk legmélyéről törnek fel és később mindent betöltenek. Mindegyik a maga módján: izgalmas lehet a megállapítás, hogy Szent Ignác két elég rejtélyes sorban ok nélküli vigasztalásról beszél (330. szabály), akkor Teréz több oldalon keresztül fejtegeti a két medence összehasonlítását! Leírja nekünk a nyugalmi imát is, és annak azt a változatát, amelynek a természetfeletti összeszedettség imájának nevezünk.
Ne csüggedjünk el a a “természetfelettinek” nevezett, elsőrendű kegyelmek leírásának olvastán. Igaz, kívül esnek az emberi erőfeszítés körén, és nincs recept arra, hogy juthatunk el ide, de egybevágnak sok keresztény ember tapasztalatával, olyanokéval, akiknek talán megszilárdult a buzgalmuk, vagy olyanokéval, akiket Isten a megtérésre készít elő. Sokan tanúsíthatnák, hogy egy lelkigyakorlat során például öröm árasztotta el őket annak tudatára, hogy Isten nyomorúságuk ellenére szereti őket. Erre hirtelen, látható ok nélkül ébredtek rá és békét, bizalmat, nagylelkűséget adott nekik. Mások azt tapasztalták, hogy imádságuk során erőfeszítés nélkül édes összeszedettségre jutottak, tekintetükkel a benső Vendég felé fordulva. E tapasztalat boldoggá tette őket és naiv bizalommal talán azt gondolták, hogy végre tudnak imádkozni. Micsoda tévedés! A következő találkozáskor a szokásos nehézkességet tapasztalták. Az előbbi kegyelmi állapotot ellenszolgáltatás nélkül, ajándékba kapták.
Ezek Isten első közeledései; át akarja alakítani társát, és olyan benső barátságra akarja elvezetni, amely az ő szintjén van, ha mondhatjuk így. Az Úrral való kapcsolat mindig hitben zajlik, de valamiképpen isteni íze van. Amikor lelkivilágunkban megtapasztalunk valamit, ami nem a miénk, hanem Istené, megadatik nekünk, hogy megízleljük, mily édes az Úr (vö. Zsolt. 33,9).
Teréz a negyedik lakásban csak arra szorítkozik, hogy a nyugalmi imáról és a “gustos”-ról beszéljen. Talán megengedhető, hogy kiterjesszük más, hasonló jellegű, az imában vagy az élet egyéb körülményei között előforduló tapasztalatokra. Valószínűleg most kell megemlítenünk a Szentírás gyakran olvasott szavait, egy evangéliumi jelenet részleteit, amelyek nagyon ismerősek, de egyszercsak rendkívüli megvilágításba kerülnek. Olyan, mintha először fedeznénk fel őket és személyesen nekünk szólnának. Tudjuk, hogy többé nem felejtjük el, mostantól lelki személyiségünk részét képezik. Ezek is, mint Szent Teréz által leírt imaformák, világosságot adnak, és a Lélek gyümölcseit hozzák: szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás (Gal 5,22).
Mindeddig csak Isten jóízű ismeretének kegyelmeiről volt szó. Vannak mások, amelyek inkább a cselekvés területéhez tartoznak. Azt mondják például, hogy Páli Szent Vincéhez nem álltak közel a természetfeletti imaformák. Bárhogy is volt, az a lendület, amely arra ösztönözte, hogy átvegye egy gályarab vasait, a természetfeletti összeszedettség imájának felel meg a gyakorlat területén! Ebben is az isteni működés jelenik meg. Ugyanezt mondhatnánk azokról a fontos és bátor döntéseinkről, amelyeket békében hoztunk meg és amelyeknek tárgya megmutatja, hogy tőlünk erednek ugyan, mégis mélyebbről fakadnak, mint mi magunk. Vagy például a szent óvatosságról, amely által az ember világosan lát és biztonsággal eligazodik egy bonyolult ügyben. Ha utólag visszaemlékezünk ezekre a tapasztalatokra (csak utólag, mert veszélyes volna azt hinnünk, hogy “egyenesben hallgatjuk” a Szentlelket), óhatatlanul arra gondolhatunk, hogy jó néhány ilyenfajta kegyelmet is kaptunk ingyenesen. Ezeket a teológusok az erősség vagy a jótanács adományának nevezik. Ezek is az isteni befolyás megnyilvánulásai, amelynek az Úr mestere, s akkor rendelkezik vele, amikor akar, azt részesíti benne, akit akar, s oly módon, ahogyan akarja.
Uram, adj nekem ebből a vízből! - mondja Szent Teréz. Itt is korlátozott, szórványos, de annál értékesebb ajándékról van szó. Nem abban áll a szentség, hogy ez az ajándék milyen formát ölt. Ha megadod Urunk ezeket a természetfeletti kegyelmeket, azt a szolgád, szolgálód javára teszed; megtéréséhez, fejlődéséhez vagy ahhoz a küldetéshez adod, amelyre rendelted őt. Ahogyan Teréz mondja, fenntartod magadnak a jogot, hogy esetleg semmit se adj ebben a világban, azért, hogy még jobban betölthesd barátodat, amikor majd a másik világban találkozik veled. De azt is tudom, hogy nincs kedvesebb vágyad, mint odaadni, megízleltetni magadat; az a gyönyörűséged, hogy az emberek fiaival legyél, s szeretnéd ezeket az örömöket megosztani barátoddal.
Uram, ha akarod, adj nekem ebből a vízből, amely kiáradó Lelked, legalább néhány cseppet. Mert rendelkezéseid útján akarok haladni, hiszen szívemet kitágítottad (Zsolt 118,32). S amikor majd megtanultam, hogyan ismerjem fel az életemben átvonulásaidat, még szomjasabb leszek, és azt is látni akarom, ahogy a vízsugaracska áradattá válik.

Nincsenek megjegyzések: