HATODIK NAP (HÉT)

AMIÓTA LÁTTAM
AZ ÚRNAK NAGY SZÉPSÉGÉT

Hogy tehát visszatérjek életem történetéhez (...) mindenfelé sokat imádkoztak értem, hogy az Úr vezessen engem más, biztosabb úton, mivel ez állítólag annyira gyanús volt (...)
Két esztendőn át imádkoztam én és mások énérettem, hogy vagy vezessen az Úr más úton, vagy pedig nyilvánítsa ki az igazat (...) Egy alkalommal, a dicső Szent Péter apostol ünnepén, belső imába voltam merülve, s ekkor ott láttam egyszer magam mellett Krisztus Urunkat. Azaz, hogy jobban mondva: ott éreztem; mert hiszen nem láttam semmit sem a testi, sem pedig a lelki szemeimmel, hanem az az érzés fogott el, hogy ott áll mellettem, s hogy ő az, aki hozzám beszél. Én akkoriban még egyáltalán nem tudtam arról, hogy ilyen látomás is van a világon, s kezdetben úgy megrémültem, hogy elkezdtem sírni. Mikor azonban szólt hozzám, az első biztató szavára, úgy mint rendesen, teljesen megnyugodtam, felvidultam és minden félelmem megszűnt. Úgy éreztem - mint mondom -, hogy az Úr Jézus állandóan ott van az oldalam mellett. Nem volt képzeletbeli látomás, tehát nem láttam az alakját, de azt egészen világosan éreztem, hogy ott van mellettem jobb felől, s hogy szemmel tartja mindazt, amit teszek. Ha csak egy kicsit merültem is áhítatba, illetve hacsak nem szórakoztam el nagyon: lehetetlen volt nem éreznem, hogy ott van mellettem. (Ö 27. fej. 271-273. old.)
Egy alkalommal imába lévén merülve, az Úr megmutatta nekem a kezeit - semmi mást. Olyan szépek voltak, hogy ezt ki sem lehet mondani. (...) Néhány nappal később láttam fenséges isteni arculatát is, s az egészen elragadott. (...) Egyszer Szent Pál apostol ünnepén éppen szentmisét hallgattam, mikor megjelent nekem Krisztus Urunk emberi alakjában. (Ö 28. fej. 286-287. old.)
Ilyenkor, valamint a szent ostyában is az Úr úgyszólván mindig feltámadott alakjában jelent meg nekem. Csak kivételesen, olyankor, amidőn szenvedéseim közepette akart bátorítani, akkor mutatta meg magát nekem sebektől borítva, vagy néha a kereszttel és a kertben; ritkán töviskoronával, s ugyancsak egy-kétszer úgy, amint a keresztet hordozta. Ez, mint mondom, aszerint történt, hogy mire volt szükségem nekem és másoknak. Azonban szent teste mindig megdicsőült állapotban volt. (Ö 29. fej. 301. old.)

Kövessük Terézt Jézussal megélt hosszú kalandján át. 1560 januárjában vagy júniusában vagyunk. Krisztus jelenlétének első megtapasztalása, amiről Teréz itt beszél, nem egy a sok misztikus kegyelmeinek sorában. Olyan folyamatba illeszkedik, aminek rajzolata csodálatunkat váltja ki. Szentünk hosszasan kereste az Úr társaságát. S íme, a sebekkel borított Krisztus képe után (1554), Jézus maga jön elébe: lassan, fokozatosan, mintegy megszelídítve kedvesét. Először természetfeletti ima-kegyelmeket ad neki, amelyeket Teréz úgy érzékel, mintha valami titokzatos erő ragadta volna meg. Azután a Szentíráséhoz hasonló szavakat hall, de bensejében, nem úgy, mint Jeanne d’Arc. Teréz nem kételkedik e tapasztalatok isteni eredetében. Egyébként gyümölcseiről ítéli meg a fát: az az előrelépés, amit összeszedettségben, békében, szeretetben tesz, isteni tapasztalatról tanúskodik. A kegyelmeket kísérő elragadtatások azonban szóbeszédre adnak okot, és Terézt illuminizmussal, vagy ördögi magszállottsággal gyanúsítják. Az emberek kételkednek körülötte: nemcsak Avila kis szerzetesi világa, amely két pártra szakad, Teréz mellett, illetve ellene, de még gyóntatói, tanácsadói is, akik azt sem tudják, melyik lábukra álljanak. Halálosan gyötrődik. Imádkozik és vele imádkoznak világosságért. Jézus felel neki, ahogyan Pálnak a damaszkuszi úton. István és Pál között teljes volt az ellentét; halálakor István látta Jézust az Atya jobbján, Jézus pedig azt mondja Pálnak: “Istvánnak van igaza: Jézus vagyok, akit üldözöl” (vö. ApCsel 9,5). Teréz is imádkozik az igazságért. A maga módján.
Ezt a választ - mint ahogy minden isteni kegyelmet - Teréz a szolgálatra kapja. Izajás, Jeremiás, Ezekiel, az ó- és újszövetségi próféták “beavató” látomásának felel meg ez az élmény Teréz életében, amely a keresztény tapasztalat tanújává nyilvánítja őt. Az a küldetése, hogy hirdesse Isten népének: “A feltámadt Krisztus jelenléte, amit a hitben őrzünk, nem ámítás. Találkoztam az Úrral, megéltem, megtapasztaltam jelenlétét.”
Ez még csak olyan bevezető látomás, amely azonban később kibontakozik. Ezekiellel, Szent Jánossal az Úr megetette az Ige könyvét. Teréz esetében megelégszik azzal, hogy akkor, amikor a spanyol inkvizíció feketelistára teszi a népnyelven írt vallásos könyveket, megígéri: Ne szomorkodjál, én majd élő könyvet adok neked. (Ö 26. fej. 270. old.) Most ennek a könyvnek oldalai tárulnak fel előtte.
Teréz mintegy tizenkét éven át rendszeresen részesül abban a kegyelemben, hogy Jézus jelenlétét megtapasztalja. A jelenlétet képi látomások kísérik: futó, gyors, egészen benső látomások, amelyeket nem testi szemeivel lát, mint Bernadette Lourdes-ban, mégis rendkívüli ragyogás és mély jelentést hordoznak. Néha kap olyan kegyelmeket is - bár egyelőre korlátozottan -, amelyeket ő intellektuális látomásoknak, jóízű megértéseknek nevez a legkifürkészhetetlenebb titokról, mint amilyen például a Szentháromság. Az Úr igazi élő könyvként maga tanítja. A misztika történetében nagyjából egyedülálló eset, hogy Isten a kinyilatkoztatott igazság egészéről ad neki világosságot úgy, ahogyan azt az ő korában értelmezték: a Szentháromságtól a szenteltvíz hatásáig (Ö 31. fej.) - mondja tréfálkozva egyik magyarázója.
Így, amikor gyóntatói parancsára lejegyzi a kapott kegyelmeket, Terézből elsőrendű tanú lesz. Vagy mondjuk inkább, próféta. Hiszen Bergson híres mondása szerint tüzes betűkkel írja újra a dogmák szavait. Teréz, aki természettől fogva annyira meggyőző, egyszerre lesz doktor és próféta. Bárki, aki belép vele kalandja történetébe, legalábbis felmelegszik, ha meg nem égeti magát, ahogy ő maga is.
Igen, kalandról van szó. A szó szerelmes értelmében. Mostantól Jézus és Teréz között minden pillanatban eleven szeretet-kapcsolat alakul ki. Jézus a kezdeményező. Akkor mutatja meg magát, amikor ő akarja: megnyugtatja, bátorítja, megvilágosítja, néha meg is feddi (s ilyenkor Teréz azt sem tudja, hova bújjon). Kíséri, mellette (a jobbján - pontosítja Teréz) jár az úton. Társul szegődik hozzá, ahogy az emmauszi tanítványokhoz vagy a halászokhoz. De ő Magdolna Rabbonija is, aki nagyon hamar eltűnik. Túl hamar - kedvese szerint, aki szeretné, ha örökké tartanának ezek a Tábor-hegyi pillanatok, s ezért egyetlen dolog hajtja: meg akar halni, hogy végleg vele lehessen.
Mindez 1560 és 1572 között történik, azaz akkor, amikor Teréz belefog a Kármel reformjába és az első alapításokba. Belső kalandja tehát nem akadályozza meg abban, hogy két lábbal a földön járjon. Mindamellett lelkében széthúzó erők viaskodnak, mint Szent Pálban, aki szeretne meghalni Krisztusért, de belátja, hogy a küldetés szükségszerűségei arra kényszerítik, hogy minden erejét odaadja Isten népéért (vö. Fil 1,21-22).
Teréz fejlődése hasonló lesz. 1572 november 18-án hallja Jézust: Ne félj, leányom, senki sem képes téged tőlem elszakítani (...) Mostantól kezdve jegyesem leszel (...) Az én becsületem most már a tied és a tied az enyém. (IK 35. fej. 488. old.) Később ezt az eseményt tömörebben is elmeséli: Azt mondotta neki, tekintse mostantól fogva az Ő érdekeit saját érdekeinek, viszont pedig az ő dolgaira majd Ő Szent Felségének lesz gondja. (BV 7. lakás 2. fej. 459. old.) Ez alkalommal feloldódik a feszültség. Teréz már nem az őrülten szerelmes kedves. Hitves, aki nyugodtan birtokolja boldogságát. A házasság örökre szól. Mostantól mindenük közös Jézussal: a becsületük, de az ügyeik is. A kaland idilli oldala elhalványul, és átadja helyét a kettesben töltött életnek, ami főleg kettesben végzett munka lesz.
Életének hátralévő tíz évében ugyanis Teréznek alig lesznek rendkívüli misztikus tapasztalatai. Jézus már nem mellette mutatkozik, hanem lelke legmélyén, ott ahol a Szentháromság lakik. Teréz a szőlővessző, Jézus a szőlőtő, alkotásaik közösek. Jézusról nevezett Teréz Jézus műveit hajtja végre, de saját egyéniségének a jegyét is rajtuk hagyja; érvényes ez az alapításokra, a betegségben és próbatételekben való kitartására, levelezésére vagy főművének, A belső várkastélynak a megírására is. A végleges Teréz nem az a kerub nyila alatt ájuldozó szent, akit Bernini tett halhatatlanná, hanem tevékeny nő, aki egyesíti magában Máriát és Mártát, s Urával marad a fazekak között is.
Mit kezdjünk mi, Urunk, ezzel a csodálatos szerelmi történettel? Irigykedjünk Teréz kegyelmeire? Nem ezek jelentik a szentséget. A mi épülésünk érdekében adtad őket neki azért, hogy feléd fussunk a menyasszony nyomában, keneteid illatát követve (vö. Én 1,3); azért, hogy egy hús-vér emberen - nem pedig egy szobron - keresztül megértsük azokat az igazságokat amelyeket az ő kezével tapintott, mi pedig a hit homályában őrzünk; és különösen azért, hogy Szent Pál tanítása szerint megsejtsük a feltámadt Krisztus misztériumának a gazdagságát, amely meghalad minden kifejezési formát, és azt, hogy a keresztény élet - Teréz életének két állomása szerint - Krisztussal mint útitárssal és Krisztusban való élet, hiszen titokzatos módon testéhez tartozunk.
Néha velünk is előfordul Urunk, hogy szívünket melengető kegyelmeket kapunk az imában vagy azon kívül. A Szentírás valamelyik százszor olvasott sora egyszerre csak mintha kifejezetten nekünk szólna; egy evangéliumi jelenet addig nem is sejtett világosságot, mozgást, örömöt, békét hoz. Ezek Teréz látomásainak felelnek meg? A teológus biztosan különbséget tenne a fokozatokban, sőt a jellegben is. Abból a lakomából azonban, amelyben kedvesedet részesítetted, nekünk is juttatsz néhány morzsát, egy kis kóstolót.
Légy áldott Urunk, hogy nekünk adtad Teréz szerelmes kalandját, nem azért, hogy bármiféle féltékenységet élessz bennünk, hanem hogy megvilágosíts és ösztönözz azon az úton, amelyen minket is vársz, s amelyen veled egyesülhetünk a hitben.