ÖTÖDIK NAP (HÉT)

KRISZTUS JÓ BARÁTUNK


A mi Urunk (...) láttam, hogy, habár Isten, azért mégis csak ember, aki nem csodálkozik emberi gyarlóságaink fölött; s aki teljesen megérti, hogy a mi nyomorult természetünk sok minden botlásnak van kitéve az eredeti bűn következtében. Mert hiszen Ő azért jött, hogy ezt jóvá tegye. Habár nekem Uram, azért mégis úgy beszélhetek vele, mint jó barátommal. (Ö 37.fej.421. old.)
Bánjatok Istennel úgy, mint édesatyátokkal, mint testvéretekkel, mint uratokkal, mint Jegyesetekkel; egyszer így, egyszer úgy: Ő majd megérteti veletek minden egyes alkalommal, hogy miképpen járhattok leginkább a kedvében. (TU 28. fej. 173. old.)
Egész életemben (...) gyengéd áhítattal viseltettem Krisztus Urunk irányában. (...) Újra és újra visszatértem ehhez az én jó Uramhoz, élvezni társaságát, különösen, mikor a szentáldozást vettem magamhoz. Mivel pedig nem tudtam az Ő képét olyan mélyen a lelkembe vésni, s magammal hordozni, amint szerettem volna: legalább festett képeit és szobrait nézegettem, s óhajtottam volna szemeimet soha le nem venni róluk.
Elképzelhető-e, ó én jó Uram, hogy én képes voltam magammal csak egy órára is elhitetni azt (...), hogy te szolgálj nekem akadályul a nagyobb jó felé! De hát honnét kaptam én mindazt a lelki kincset, ha nem Tetőled? (Ö 22. fej. 219. old.)
Ez a mi Urunk reánk nézve minden jónak a forrása; Ő majd személyesen fogja önt oktatni. Elmélkedjék az Ő életéről: ez a mi legjobb mintaképünk. Kívánhatunk-e jobbat annál, hogy egy ilyen jó barát legyen az oldalunk mellett, aki nem hagy bennünket cserben, mint a világiak szoktak, ha bajba és szorongásba jutunk. Boldog az az ember, aki igazán Őt szereti és állandóan oldala mellett marad. Nézzük például azt a dicső Szent Pált, aki, azt mondhatnánk, állandóan ajkain hordta Jézus nevét: annyira tele volt vele a szíve. Amióta ezt megértettem, gondosan megfigyeltem néhány más nagy szemlélődő szentnek az életét, s azt látom, hogy ők is csak ezen az úton jártak. Bizonyítják ezt Szent Ferencnek sebhelyei; Páduai Szent Antalnak gyöngéd viszonya az isteni gyermekhez. Szent Bernát gyönyörűségét találta Jézus emberi természetében. Sienai Szent Katalin hasonlóképpen, s így voltak vele sokan mások is. (Ö 22. fej. 222. old.)
Azt hiszem világosan megmagyaráztam, hogy bármennyire át legyen is valaki szellemülve, annyira azért még sem szabad az anyagiaktól irtóznia, hogy még az Úrnak ama szavait vetik az ellen, hogy szerinte az Ő tanítványaira nézve jobb, ha Ő elmegy közülük. (vö. Jn 16,7) Ezt én nem tudom megérteni. (BV 6. lakás, 7. fej. 422. old.)

Mi az, amit Teréz az Önéletrajz 22. fejezetének idézett részében megbán? Tanításának kulcsfejezete ez, amit tömörebb megfogalmazásban A belső várkastélyban is átvett (6. lakás 7.fej.). Néhány imamester hatására egy ideig azt hitte, a “gondolati üresség” módszerét kell gyakorolnia, és saját erejéből kell utánozni a pszichikai tevékenységek felfüggesztését, amit Isten a természetfeletti imában ad meg. E felfogás szerint viszont félre kell tenni az Úr szent emberi természetét és minden teremtett közvetítőt. A kor nem szűkölködött neves lelki írókban, akik ezt a magatartást ajánlották, és tételüket Jézusnak az utolsó vacsora után elhangzott szavaival támasztották alá: Jobb nektek, ha elmegyek (Jn 16,7).
Teréz visszatér erre A belső várkastélyban: világosan beláttam, hogy rossz úton vagyok (...) Én magam nem láttam be tévedésemet s talán sohasem tértem volna észre (...) szerencsére azonban beszéltem a dologról egy szent életű emberrel, aki felvilágosított. (BV 6. lakás 7. fej. 422. old.)
Ki ez a szent életű ember? Talán Alcantarai Szent Péter vagy Borgia Szent Ferenc? Talán egyszerűen Diego de Cetina atya, az első jezsuita akihez fordul. Bár avilai barátainak volt némi fogalmuk a teológiáról, az ő esetében megállt a tudományuk. Azt tanácsolták neki, hogy forduljon Loyolai Szent Ignác által alapított új Társaság egyik szerzeteséhez, akik nemrégen telepedtek le a San Gil intézetben. Így lépett kapcsolatba egy fiatal, huszonötéves atyával, akit nemrég szenteltek pappá, s tehetségének a Társaság elöljárói csak mérsékelt bizalmat szavaztak. Isten szolgájaként azonban világosan látott ott, ahol a többiek semmit sem vettek észre, mert megértette, micsoda rendkívüli kegyelmek “kolosszusa” Teréz. Egy receptet író orvoshoz hasonlóan előírta Teréz számára, hogy minden nap álljon meg Krisztus kínszenvedésének egy-egy részleténél. (Ö 23. fej.)
Az igazat megvallva, nyitott kapukat döngetett. Teréz maga mondja nekünk: Egész életemben (...) gyengéd áhítattal viseltettem Krisztus Urunk irányában. Már kislányként gyakran elidőzött az apai házban egy kép előtt, amely Jézus és a szamáriai asszony találkozását ábrázolta. Ő maga volt a szamáriai asszony Jézussal szemben, aki élő vizet ígért neki. Később Veronika lesz, aki annyira szeretné letörölni az Úr arcát, fájdalmas verejtékét. Mindig is példa lesz számára Mária Magdolna, aki az Úr lábánál ül, befogadja üzenetét és a figyelmesen hallgató szív hódolatát hozza.
A mi Urunk (...) láttam, hogy, habár Isten, azért mégis csak ember. Teréz vallása megtestesült vallás. Az az Isten, akihez fordul, emberi arcú, s irántunk való szeretetből názáreti áccsá lett. A kislány, aki látni akarta Istent - annak a néhány hónapnak kivételével, amikor a no pensar nada útján járt -, soha nem akarta másként látni, mint szent Emberségében. Ezt az utat sohasem lehet megkerülni. Teréz semmi rokonságot nem mutatott azokkal az akár keleti, akár nyugati misztikusokkal, akik az istenivel való közvetlen érintkezésre ajánlanak valamilyen módszert. Keresztényként megtanulta szeretni a jóságos Jézust, és kisgyermekkorától egészen a hetedik lakásig nem ismer más Istent. Az ő révén van szabad útja az egy Lélekben az Atyához (vö. Ef 2,18).
Innen erednek jámbor gyakorlatai, nemcsak az erőteljes keresés korszakában, hanem később is, amikor az Úr véglegesen kezébe ragadja életét. 1571-ben ezt jegyzi fel: Már több mint harminc esztendeje, hacsak lehetséges, meg szoktam ezen a napon áldozni (Virágvasárnap) (...) Nagy kegyetlenségnek tartom a zsidók részéről, hogy miután olyan fényesen fogadták, megengedték, hogy olyan messzire menjen étkezni! Én tehát úgy akartam, hogy maradjon énvelem, bár amint most látom, ugyancsak rossz lakást készítettem neki. Azután pedig sok mindenféle együgyű elmélkedést fűztem ehhez a gondolathoz (...) (IK 481. old.)
Innen ered az is, hogy olyan bizalmasan beszél róla, mint egy útitársról, akinek társasága meghitt és egyszersmind kézzelfogható ismeretet nyújt. Istenem, egyáltalán nem érzékeny (...) Nem kicsinyes, hanem kegyes (...) Nagyon jó fizető. Lelkiismeretesen, bőségesen fizet (...) Nem szereti, ha sokat törjük a fejünket, hogy szóljunk hozzá. Ezek a kifejezések, amelyek többek között A tökéletesség útját díszítik, egyszerre mutatják kicsoda Teréz Jézusa és kicsoda Jézusról nevezett Teréz.
Egy hosszú történet végén vagyunk, amelyet hamarosan Terézzel együtt kell végigjárnunk. De most már hagyjuk, hogy tanítása vezessen bennünket. “Mester ki vagy?” nem arra hív a kérdés, hogy rávágjuk a katekizmusból kívülről megtanult feleletet vagy a krisztológiai zsinatokon megfogalmazott választ. Egzisztenciális válaszra van szükség. “Az vagy, akinek odaadtam magam, aki azzá tett, aki vagyok”. Valójában nem is tudunk számot adni a bennünk élő reménységről - megmondani, ki az Úr - anélkül, hogy önmagunkat bele ne vennénk a válaszba és tanúságot ne tennénk saját, Jézussal élt történetünkről.
Mielőtt elkezdődne - vagy újabb szakaszába lépne - számunkra ez a történet, emlékeznünk kell arra a szövetségre, amelyre a Mester meghív minket: “Ha akarod, jöjj, kövess engem”. “Követlek Uram, bárhová mész. A jóban és a rosszban. Hogy veled maradjak, mint Mária a lábaidnál vagy kiválasztott edényed legyek, mint Pál. Avila rejtett magányában vagy az alapítások útján.”
Egyébként a Mesterrel való érintkezés sohasem tisztán elvont. Munkára hív. Teréz Jézusért és Jézussal dolgozik. Minden alapítás eszköz számára, hogy az Úrnak dicsőséget szerezzen, még ha csak azzal is, hogy eggyel több helyen lesz jelen az Eukarisztia, felkínálva magát a nővérek és a hívek hódolatának. Hányszor fordult elő, hogy magas láza volt, minden tagjában szenvedett, de a gondolatra, hogy e jó Mestert kell szolgálnia, új erőre kapott. Elég, ha csupán a palenciai alapítás példáját idézzük: akár az ördög volt, akár a betegség, valami bénítólag hatott reám. (...) Ekkor az Úr szemrehányó hangon így szólt hozzám” “Mitől félsz? Mikor hagytalak én cserben?” (...) Ó én nagy Istenem! Mennyire mások a te szavaid, mint az embereké! Egyszerre úgy el voltam szánva, s olyan lelkesedés töltött el, hogy az egész világ nem lett volna képes engem feltartóztatni. Azonnal hozzáfogtam a készületekhez. (AK 29. fej. 269. old.)
Uram, lehet, hogy egy napon, ahogy és amikor akarod, elhatározod, hogy nekem is megmutatod magad, nekem azonban már most komolyan kell keresnem téged. Hol lakol? (Jn 1,38) - kérdezte tőled András és János, amikor követésedre indultak. Ezt a kérdést teszem fel neked ma én is. Hol lakol? Hol találhatlak meg az én saját, konkrét körülményeim között? Milyen feléd vezető lépést vársz most tőlem?