2009. március 12., csütörtök

Ötödik nap

A gyermek bizalma

Az édes Üdvözítő a gyermeket állította az Evangélium központjába. A bámuló tanítványoknak meg kellett érteniük, hogy gyermekké kell lenniük. Nem elégséges tehát Jézus társasága, Érte vállalniuk az új élet minden következményeit: az otthontalanságot, a szegénységet, a megvettetést és üldözést - lélekben kell teljesen átalakulniuk s olyanná lenniük, mint a kisded: “Hacsak meg nem tértek...” (Mt 18,3). Másképp nincs számukra mennyország!
Az Evangélium lelki eszménye tehát a gyermek. Ez az ideál. A lelki életé a lelkigyermekség. A tökéletesség evangéliumi útja ennek a gyermeki lelkületnek az útja.
Vajon megértették ezt a tanítványok?
Minden bizonnyal! Megértették, és ezzel a lelkülettel ezt az utat hirdették mindenfelé apostoli munkájukban. A jelenet elevenen állt szemük előtt s felejthetetlen volt.
Csakhogy az ember gyarló. Sok-sok évszázad múlva, el egészen napjainkig, elhalványodott, megfakult ez az erőteljes kép az Evangélium lapjain. A gyermekekből felnőttek lettek. A mennyország kapuja nehezebben, csikorogva nyiladozott. Megsokasodtak “az okosak és bölcsek”, akik már nem emlékeztek rá, hogy a Mester hálát adott a mennyei Atyjának, hogy az igazi bölcsességet elrejtette őelőlük, és kinyilatkoztatta azt a kicsinyeknek. (Mt 11,25).
Az Ég előtt tűrhetetlen volt a helyzet. Irgalmasságában küldött újra egy gyermeket - Kis Szent Terézt -, odaállította miközénk azzal a feladattal: vezessen rá, tanítson meg bennünket a kisgyermekség útjára.
Vajha szót fogadnánk!...
Az életszentség titka a lelkigyermekségben rejlik - jelentette ki az Egyház tekintélyének egész súlyával XV. Benedek pápa akkor, amikor készült boldoggá avatni a Lisieux-i gyermeket.
De mi a titka a lelkigyermekségnek?
Erre tökéletes feleletet ad maga a kis Szent: “Jézusnak öröme telik abban, hogy megmutatja nekem az egyedüli utat, amely az isteni lángtengerbe vezet: ez az út pedig nem egyéb, mint az a ráhagyatkozás, amellyel a kisgyermek minden félelem nélkül elalszik édesatyja karjaiban.”
Minden félelem nélkül, azaz föltétlen bizalommal!
Mennyire megértették ezt a pápák! “Az az én egyetlen vágyam: kisgyermekké lenni Isten karjaiban” - kiáltott fel egyszer IX.Piusz. A másik nagy pápa pedig, XI.Piusz, amikor magyarázza a Lisieux-i Szent kis útját, s beszél a szerető ráhagyatkozásról, akkor erről azt mondja, hogy az ugyanaz, “mint amellyel a gyermek fekszik bele édesatyja karjaiba.”
A lelkigyermekség tehát föltételezi a bizalmat. Milyen is a gyermek bizalma? - Föltétlen! Sohase ingadozik. Olyan ez a bizalom, mint a süllyedő hajón a kormányos fiának bizalma. Mindenki menekült, csak egy kisfiú állt nyugodtan. Nem félsz? - kiáltott rá bámulva valaki. Miért félnék, hiszen apám van a kormánynál! - Bizalma tökéletes volt.
Mivelhogy a gyermek bizalma ily ingadozás nélkül való, ennyire föltétlen, azért tud oly tökéletesen ráhagyatkozni atyjára. Az Istenre hagyatkozás tehát ennek a gyermeki bizalomnak következménye. Gondoljunk csak a tengeri viharra, amely hányta-vetette a tanítványok hajóját! Mennyire rémüldöztek, mily kétségbeesetten estek neki az alvó Üdvözítőnek! “Uram, segíts, mert elveszünk!” - Ez a megriadt, megfélemledett felnőttnek a hangja. Hiszen a bizalom és a szeretet nem fél. De ők még nem voltak gyerekek. Először meg kellett térniük.
Mennyivel más az a másik gyermek! A mi korunk szent gyermeke!... Megtanít rá: milyen is a gyermek bizalma, mi is az az Istenre való ráhagyatkozás, milyen az a lelkigyermekség útja! Neki ez nem elmélet volt pusztán, hanem mindennapos gyakorlat, ez volt az ő élete. Mily tökéletes, mily világos a tanítása:
“Felajánlottam magamat a Gyermek Jézusnak, hogy hadd legyek az Ő kis játékszere. Arra kértem, hogy ne tekintsen valami értékes játékszernek, amelyet a gyermekek csak nézegetnek, de hozzányúlni nem mernek. Hadd legyek számára egy értéktelen kis labda, amelyet a földre dobhat, kis lábával lökdöshet, amelybe lyukat vághat s azután sutba dobhat, vagy pedig, ha éppen úgy tetszik neki, a szívéhez szoríthat. Egy szóval az volt a szándékom, hogy mulattatom a kis Jézust s kiszolgáltatom magamat az Ő gyermekded szeszélyeinek. - Meg is hallgatta kérésemet. Rómában lyukat vágott az Ő kis játékszerébe... Bizonyára azt akarta tudni, hogy mi van benne... Azután pedig megelégedve fölfedezésével, eldobta kis labdáját, s elaludt.”
Soha el ne felejtsük ezt a bájos labdaelméletet! Nagyszerű gyakorlat van benne! Íme: a kis út, a lelkigyermekség, az Istenre hagyatkozás, a gyermeki bizalom útja!
Nem ez tetszett már akkor is Jézusnak, amikor a földön járt?! A jerikói vak, a ruhája szegélyét érintő beteg nő, a kánai asszony, Magdolna, aztán a szeretetre méltó Zakeus, nem voltak-e mind gyermekek?! Nem korban, de annál inkább - lélekben!...
Mindent összevéve tehát, a gyermek bizalmának legfőbb vonása az, hogy föltétlenül ráhagyatkozik atyjára. De van még egy másik tulajdonsága is: valami természetes, meg nem róható, sőt dicséretes könnyelműség. Nem mérlegel. Nem is okoskodik. Egyszerűen s mindenekfölött bízik. A gyermek biztos benne, hogy bizalma nem hiábavaló. A lelkiéletben szent könnyelműségnek nevezzük ezt a gyermeki tulajdonságot. Jól jegyezzük meg azonban, hogy itt az egészen kis gyermek könnyelműségéről van szó, s nem a felnőttéről.
Figyeljük csak meg kis Szentünket, s mélyen belelátunk a kérdés velejébe: mi is az a gyermeki bizalom!
“Igazán én nagyon messze vagyok attól, hogy szent legyek. Ha más nem, már... a gondolkodásmódom is ezt bizonyítja... Kevés bennem a buzgalom és a hűség, s el kellene keserednem azon, hogy annyiszor elalszom az elmélkedéseim és hálaadásaim alatt. Pedig hát én nem keseredem el. Arra gondolok, hogy a kisgyermekek éppoly kedvesek szüleik előtt, amikor alszanak, mint amikor ébren vannak... Főleg pedig arra gondolok, hogy az Úr látja a mi gyarlóságainkat s tudja, hogy mi csak por vagyunk.”
Csak igazi gyermek tud így bízni. Jézus ilyennek gondolta azokat a lelkeket, akik előtte kedvesek.
Van azonban még egy harmadik tulajdonsága is a gyermeknek, amely elválaszthatatlan a gyermekség fogalmától. Ha mi, felnőttek, olyanok akarunk lenni, mint a kisded, azaz tökéletességre és mennyországra pályázunk, akkor nekünk ezt a harmadik vonást is ragyogtatnunk kell lelkünkön. Ki megy fel az Úr hegyére? Az ártatlan, a tisztaszívű. (Zsolt 23,3) Ez a gyermek. Ártatlan és tiszta a szíve.
Emlékezzünk kis Szentünk álmára, amikor a kis ördögfiak nyargaltak előtte a mosókonyhába. “Nem tudták, hová bújjanak a tekintetem elől” - fejezi ki magát igen találóan. Így van! Az ördög nem bírja az ártatlan, tiszta tekintetet, de Istent az ártatlan, tiszta gyermekszem - leveszi a lábáról; meghódítja.
Kell, hogy a bizalom ártatlan, tiszta szemekből sugározzék Istenre!
* * *
Végezetül idézzük sokszor emlékezetünkbe a képet: A gyermek az atyja karjaiban... Aztán: megvalósítom a bizalommal teli ráhagyatkozást Istenre!

Nincsenek megjegyzések: