Harmadik nap

Bizalom az Édesanyában

Ez az édesanya az Isten Anyja és a mi Anyánk, Mária. Valami egészen természetes összekapcsolódás van a bizalom és az édesanya fogalma közt. Lehet valakinek igen nagy a bizalma atyjához, vőlegényéhez vagy menyasszonyához, talán barátjához, de teljes, hiánytalan bizalom csak az édesanyát illeti. Mindenkiben lehet valami, amit nem mer közölni a hozzá legközelebb állókkal. Az édesanya azonban kivétel. Neki mindent megmondunk.
Ha minden törik-szakad, összecsapnak fejünk fölött a hullámok, ha úgy látszik minden elveszett, Jézus nem mutatkozik, az égen nincs egy árva csillag - Mária, az édesanya, még megmarad számunkra.
Ő az utolsó mentsvár, talán az utolsó deszkaszál a szegény hajótöröttnek, talán csak egy szalmaszál a fuldoklónak: de jelentkezik, csak kapjunk utána, s kiviláglik hamarosan, hogy a “szalmaszál”, a “deszka” Máriának, az Édesanyának hófehér keze.
Biztos kéz! Fogd meg és partra húz.
Az embernek tudatlansága és lelki korlátoltsága sokszor minden fogalmat meghalad. Kaptak édesanyát, magának az Istennek az Anyját, s mintha nem kaptak volna! Van is, és még sincs anyjuk! Gyermekek, és anya nélkül kószálnak szanaszét a világon. Még a kiválasztottja, a java is! Százszor belefognak a lelki életbe, százszor abbahagyják, meg újra kezdik, csak nem élik. Csetlenek-botlanak, panaszkodnak, de nam haladnak. Máriához is imádkoznak, benn van a programjukban, csak éppen nem jelent számukra semmit: üres név!
Hallgassuk csak meg Kis Terézt:
“Mennyire szeretem én Máriát! Ha pap lettem volna, mily lelkesen tudtam volna róla beszélni! Úgy tüntetik föl, mintha megközelíthetetlen volna... Ő sokkal inkább anya, mint királynő!... Ó, a Szűzanya! Mennyire egyszerűnek tűnik fel előttem az Ő élete!”
Ó, a Szűzanya! Mily sokat mond ez a fölkiáltás! Benne van a gyermek szeretete és határtalan bizalma.
“Ó, Mária - kiáltott föl egyszer - ha én volnék a mennyország királynéja, Te meg lennél Kis Teréz, szeretnék Kis Teréz lenni, hogy Te lehess a mennyország királynéja!”
Ó, a Szűzanya! Valóban, nem tudjuk: ki a Szűzanya! Legalábbis úgy nem, mint Kis Teréz! Azt nem éljük át - s ez a baj lényege! -, hogy Ő a mi édesanyánk, akit az Evangélium Jézusa adott nekünk. Ha egyszer mi a valóság erejével felfognánk, véghetetlen lenne a bizalmunk Máriához! Igazi gyermekek lennénk, olyanok, akikről Jézus beszél: “Hacsak olyanok nem lesztek...” (Mt 18,3).
A gyermek mindent anyjának köszönhet. Teréz is mindent - Máriának. Az életét is. Mert Mária édesanya, azért mindenkinek életében van valamiféle szerepe. Akik Őt nagyon szeretik, azoknak az életében döntő szerepet játszik. Terézében is. Egyetlen mosolyával meggyógyította. Visszaadta az életnek. Ez a mosoly elég volt arra, hogy a jég fölengedjen; “a rideg tél megszűnt, az esőzések véget értek” (Én 2,11). A kis virág újraszületett az élet számára.
Bizalom! Nem kell más, csak hozzá menni, csak reá tekinteni, szólni sem, csak bízni! Üljön ki a két szemünkre a bizalom melege, s Anyánk megmutatja, hogy Ő a legjobb édesanya!
Nincs talán bizalmunk?!...
Éppen ezért menjünk hozzá! Az Ő mosolya bizalomra gerjeszt. A földi mosolynak is ez a hatása. Mária mosolyától a bizalom hófehér vitorlái röpítik majd életsajkánkat a boldog örökkévalóság kikötője felé.
Mi lett a síró babából Mária mosolyára! Halljuk csak:
“Egyszerre csak a szobor megelevenedett. Olyan szép lett, olyan szép, hogy soha sem volnék képes azt az isteni szépséget leírni. Arcán kimondhatatlan édesség, édesség és gyöngédség volt látható; de ami egészen a lelkem mélyéig markolt, az az Ő elragadóan kedves mosolya volt. Egyszerre megszűnt minden fájdalmam... A Szűzanya rám mosolygott...”
Visszaadta neki az életet, az élettel a bizalmat, a bizalommal a boldogságot.
De az igazi gyermek mindent Anyjával tesz. Éppen azért, mert hozzáköti elválaszthatatlanul a gyermeki bizalom.
Figyeljük csak meg Kis Terézt!
Amikor engedelmességből hozzáfog az Önéletrajz megírásához, előbb letérdel a mosolygó Szűzanya szobra elé: “Esdve kértem, hogy vezesse kezemet és ne engedjen egyetlen sort sem írnom, amely Neki nem volna kellemes.” Mekkora bizalom és mekkora szeretet!
Amikor zarándokútra mennek, először a párizsi Győzelmes Szűzanya szobrát keresi föl. Vele, Máriával megy, Vele imádkozik.
Mielőtt az újoncokat hibáikért megfedné, Máriára tekint: ne mondjon olyat, ami neki nem tetszenék. Amikor újoncai csodálkoztak azon, hogy kiolvassa legtitkosabb gondolataikat, azt mondja: “Íme ez az én egész titkom: én soha sem intem meg önöket anélkül, hogy előbb ne hívnám segítségül a Szűzanyát, s ne kérném, hogy sugallja nekem azt, ami önöknek legnagyobb lelki hasznukra van.”
Ez, ez az igazi máriás élet: együtt élni Máriával, mindent Vele tenni és semmit nélküle!...
Mária ott van akkor is, amikor áldozik.
“hiszen nem ő maga volt-e az - írja - aki május 8-ának reggelén eljött, s beletette szívem kelyhébe az Ő Jézusát.” S azután is szentáldozásaihoz megkéri bizalommal Máriát: takarítsa el a romokat lelkének térségéről, és építsen ott sátrat Jézusnak, azután díszítse föl azt az Ő ékességeivel.
Tökéletes gyermek: mindig Édesanyjával van, mindent vele tesz, de mindent Tőle is vár. Ezt maga magyarázza meg egy bájos jelenettel:
Van egy nagy veranda sok lépcsővel. A lépcső alján pici gyermek próbálkozik följutni, de csak a lábát emelgeti; hiszen egy fokot sem tud megtenni! Anyja a magasban, fönn a veranda tetején. A kicsi anyjához akar jutni, de képtelen, hiába hívja édesanyja. A gyermek nem enged. Bízik anyjában; addig próbálkozik, addig jajgat anyja után, amíg az megsajnálja, lemegy érte, s karjaiban viszi föl az édes csöppséget.”
Ez a kis életkép roppant jellemző. A lehetetlenség lehetővé válik. Ami nem sikerül nekünk, azt megoldja Anyánk, Mária. Mi csak kívánkozzunk utána!
Kis Teréz kis útját semmi sem könnyíti úgy meg, mint Mária iránti föltétlen bizalom.
Csak úgy lehet gyermek, ha van anya. Hogyan járhatná valaki ezt az utat, ha nem fogja kezét Mária?!
A kisgyermekség útja, tehát a bizalomé is, az Istenre hagyatkozásé, az önátadásé - máriás út!
Minderről azonban kell, hogy egészen világos fogalmunk legyen. Ha életszentségről ábrándozunk, ha valódi boldogságot óhajtunk, ha sokat, nagyon sokat, ha mindent akarunk: tehát Istent, Jézust, mennyországot, vég nélküli boldog örökkévalóságot - ez mind egy! - akkor ezt csak Máriával tudjuk elérni. De akkor a bizalmunknak is iránta határtalannak és állandónak kell lennie; kell, hogy egészen az övéi legyünk! Kis Teréz így mondta: “Elhatároztam, hogy egészen különös módon akarom magamat a Szűzanyának szentelni.”
Ezt a határozatot mi is meghozhatjuk. Nem veszítünk, sőt igen sokat, talán mindent megnyerünk vele!
A nagy, különös bizalom csodálatos viszonyt létesít anya és gyermek közt. Titkaik lesznek, amelyeket csak ők ketten tudnak: Mária és a lélek. A mennyei Édesanya kitünteti gyermekét: közli magát vele!
Ez a titokzatos, meghitt, finom viszony Máriával talán a föld legédesebb boldogsága. Emlékezzünk csak gyermekkorunkra! Földi anyánkkal hányszor voltunk ily bizalmas együttlétben! Nem volt titkunk előtte. De neki sem előttünk.
Mélyen bevilágít a Szűzanya és a Kis Teréz közti páratlanul bizalmas viszonyba a párizsi jelenet leírása, a Győzelmes Miasszonyunk templomában: “Hogy mit éreztem a Szűzanyának ebben a szentélyében, azt ki sem mondhatom... Telítve voltam békességgel és boldogsággal... Ott mondta meg nekem világosan az én Édesanyám, a Boldogságos Szűz Mária, hogy csakugyan Ő volt az, aki rámmosolygott és engem meggyógyított... Ó, milyen buzgalommal kértem Őt, hogy őrizzen meg továbbra is, s elrejtőzhessem az Ő szűzi palástja alá.”
Elárulja gyermekded titkát: “Néha azon veszem észre magamat, hogy így szólok hozzá: tudod-e, jó Anyám, hogy én százszorta boldogabb vagyok, mint Te? Nekem van Édesanyám, de Neked nincs Szűzanyád, akit úgy szerethetnél, mint én szeretlek Téged.” - Lehet-e ennél többet mondani?...
Hol van az a csak közepes lélek is, akit ne fűtene a vágy egy ilyen édes bizalmas viszony után a szeretetre legméltóbb Édesanyával?
Csak tőlünk függ! Ott a példa, a Bizalom boldog Szentjénél.
* * *
Most pedig elhatározom: ezentúl Anyámhoz, Máriához járok bizalmat tanulni mennyei mosolyából! Jelszavam pedig ez lesz: Máriával! Mindent Vele, semmit Nélküle!