TIZENHARMADIK NAP (HÉT)

FRANCIAORSZÁG BAJAI

Ezidőtájt hallottam Franciaország bajairól, s arról, hogy milyen rettenetes pusztítást okoznak benne a lutheránusok s hogy mennyire terjed ez a szerencsétlen felekezet. Emiatt sokat szenvedtem és sokat sírtam az Úr színe előtt, és - mintha csak nekem is lehetne beleszólásom a dologba - könyörögtem neki, szüntesse meg ezt a nagy csapást. Úgy éreztem, hogy kész volnék ezerszer odaadni életemet egyetlenegy lélekért is, amely ott vesztébe rohan. (...) Elhatároztam, hogy megteszem azt a csekélységet, ami tőlem telik, tudniillik, hogy a legtökéletesebb módon követem az evangéliumi tanácsokat és ugyanígy megtartatom azokat e kolostor csekély számú lakóival is. (TÚ 1. fej. 35-36. old.)
Négy esztendő, vagy talán valamivel több is múlt el ily módon, mikor véletlenül hozzám jött látógatóba egy Ferenc-rendi szerzetes, egy bizonyos Maldonado Alfonz atya. Buzgó szolgája volt az Úristennek, s hasonló vágyak hevítették a lelkek üdvéért, mint engem, azzal a különbséggel, hogy ő képes volt azokat gyakorlatilag is megvalósítani. Ezért ugyancsak irigykedtem reá. Nem sokkal előbb érkezett haza Indiából (ezen akkor az Újvilágot, Amerika felfedezett részeit értették - ford.), és elkezdett nekem beszélni arról a sok millió lélekről, akik ott elpusztulnak, csupán azért, mert nincs aki oktassa őket. Mielőtt eltávozott, buzdító beszédet mondott nekünk és arra lelkesített bennünket, hogy folytassunk továbbra is vezeklő életet.
Én annyira szívemre vettem ennek a sok léleknek elkárhozását, hogy nem tudtam hová lenni a fájdalomtól. Félrevonultam az egyik remetelakba, sírtam-zokogtam, és fölemeltem szavamat az Úrhoz, könyörögve, ejtse valamiképpen módját, hogy én is tehessek valamit. Legalább néhány lelket tudjak megnyerni az ő számára, amikor az ördög seregestül ragadja el őket. Egyszóval, ha már egyéb nem is telik tőlem, legalább imádságommal legyek képes valamit elérni. (AK 1.fej. 15-16. old.)
Íme a világ lángban áll! (...) Nem olyan időket élünk, hogy (...) apró-cseprő ügyekről tárgyalhatnánk Istennel! (TÚ 1. fej. 37. old.)
Azt akarom mondani, hogy midőn látom azokat a nagy bajokat és azt, hogy emberi erő nem képes többé ezeknek az eretnekségeknek mind jobban elharapódzó tüzét elfojtani, eszembe jut, hogy úgy kell tennünk, amint az a megszorult fejedelem, akinek országát az ellenség már egészen ellepte. Fogja magát és egy jól megerősített városba vonul vissza, ahonnan időnkint rácsap az ellenségeire. Felteszem, hogy azok, akik a városban vele vannak, válogatott emberek és egymagukban is többet tudnak tenni, mint más gyengébbek, nagyszámú katonaság segítségével. (...)
De tulajdonképpen miért is mondtam el mindezt? Azért, nővéreim, hogy megértsétek, mire is kell nekünk legfőképpen Isten kérnünk. Arra, hogy ne engedje, hogy ebben a városban, amelyben jó keresztények vonták meg magukat, csak egy is találkozzék, aki az ellenséggel tart. A vár kapitányait pedig - a hittudósokat és a hitszónokokat pedig - segítse meg az Úr, hogy a lelki életben minél előbbre haladjanak. (TÚ 3. fej. 43-44. old.)
Teréz az egyház leánya. Azt amivé lett, az egyháznak köszönheti családján, plébániáján, rendjén vagy korának spirituális irányzatain keresztül. Szenvedett az egyházért, de - ahogy minden szent - az egyháztól is, az ellentétes irányokban cselekvő hatóságok foglyaként. Hogy ne érdekelné az egyház és annak élete a világban?
Némelyek megütköztek ökumenizmusán. Anakronisztikus kérdés volt ez akkor. A reformáció nagy szakadásának kortársaként Teréz minden erejével azon imádkozott, hogy a teljes szakítás ne következzék be, a pillanat ugyanis még nem érkezett el arra, hogy az elválasztott darabok közelítésére gondoljanak. Mindenesetre, megelőlegezve a II.Vatikáni Zsinat gondolatát, értésünkre adja, hogy a vallás világában a döntések a lelkiismeretből fakadnak, és az eretnekeket nem lehet ágyúszóval megtéríteni.
Az apostoli lelkület, amely sohasem hiányzott belőle, két eseménnyel kapcsolatban kristályosodott ki benne. Először is megtudta, hogy Franciaországot vallásháborúk tépázzák. Franciaország szomszédos és többnyire ellenségesen fellépő ország volt, de mégiscsak a kereszténység egyik bástyája. II.Fülöp király szerette volna, ha országát elkerüli a Pireneusokon túl pusztító tűzvész, ezért minden spanyolországi szerzetesnek megparancsolta, hogy imádkozzanak, tartsanak körmeneteket, különböző ájtatosságokat erre a szándékra. Ezen kívül Teréznek voltak teológus barátai, akik tanácsadóként részt vettek a tridenti zsinaton. Itt szó esett Franciaország bajairól, többek között a lotharingiai bíboros beszédében, amely nagy port vert fel 1561 Karácsonyának vigiliáján. Másrészt Teréz maga meséli el nekünk az Amerikából visszatérő Maldonaldo atya látogatását. Teréz másokat is saját mércéjével mért, és azt hitte, hogy a conquistadorok a hit terjesztőiként mentek oda. Nem állt messze attól, hogy vértanúként tisztelje testvérét, Rodrigot - akivel együtt nőttek fel -, mert Rio de la Plata melletti csatában halt meg. Nagyon megdöbbent hát Maldonaldo atya szenvedélyes beszámolói hallatán.
De mit tehet egy nő a 16. századi Spanyolországban, amikor az egyház kizárólag klauzúrás apácákat ismer? Hallottuk őt magát: ő és nővérei lesznek a harcosok - azaz a papok, teológusok, hitszónokok - “lőszerutánpótlói”.
Az említett események meghatározzák a terézi Kármel célkitűzéseit. Amikor a Gyermek Jézusról nevezett Lisieux-i Teréz azért lép a Kármelbe, hogy a papok szándékára imádkozzon, ezzel az alapító anya alapvető gondolatát újítja meg. Ezzel a kérdéssel kapcsolatban észrevehetünk valami érdekeset. Ha összehasonlítjuk Avilai Teréz által összeállított Szabványokat azokkal, amelyeket Boldog Amboise-i Franciska szerkesztett, aki egy évszázaddal korábban az első kármelita kolostorokat alapította Bretagne-ban, számos gyakorlatilag azonos rendelkezést találunk. Ezek nagyrészét egyébként - kivéve az ima nyomatékos kiemelését - a kor apácakolostorainak többségében gyakorolták. Világosan látszanak azonban bizonyos hangsúlykülönbségek a két lelkület között: egy kicsit leegyszerűsítva azt mondhatnánk, hogy a terézi Kármelbe azért lép valaki, hogy lényeges szerepet vállaljon az egyház küldetésében, nevezetesen az ima vagy pontosabban a szeretet szolgálatát. Megint csak Lisieux-i Teréz foglalja össze a legjobban ezt az irányvonalat: Az én Édesanyámnak, az Egyháznak a szívében én leszek a szeretet ... így minden leszek ... (Lisieux-i Teréz önéletrajza, Bp., Ecclesia 1974. “b” kézirat 228. old.)
Ez a tanítás valóban lényeges a Kármelben, de nagyon fontos az Egyház számára is. Elkötelezett emberek nélkül nincsen misszió. A misszionáriusoknak el kell hagyniuk hazájukat és tengerre kell kelniük; a doktoroknak tanítaniuk kell; a lelkipásztoroknak el kell tűrniük, hogy minden bőrt lenyúzzanak róluk; mindegyiküknek készen kell állnia még arra is, hogy vérével tegyen tanúságot, ha Isten ezt kéri tőle. Egyébként ha így áll a dolog, Isten országának munkásai nem dolgozhatnak valami minimális módszer nélkül (gondoljunk csak a kínai jezsuitákra valamivel Teréz halála után, vagy Paraguay “meghódítására”); módszerek, apostoli vonalvezetés nélkül, amit a vezető lelkipásztorok iránymutatóival összhangban határoznak meg; minimális anyagi eszköz nélkül (gondoljunk Maximilian Kolbe nyomdáira). De tudjuk azt is, hogy ha az Úr nem építi a házat, az építők hiába fáradnak (Zsolt 126,1).
A szemlélődök szerepe az, hogy a világítótoronyban őrködjenek, a tűz mellett virrasszanak, hogy mindenki biztonságosan hajózhasson még ködben, viharos időben is. A világító őrökhöz hasonlóan, a szemlélődök jelenléte emlékeztet bennünket, hogy lehetetlen úgy hajózni, hogy ne őrködjön valaki a fedélzeten. Más szavakkal úgy mondhatjuk, hogy az imakapcsolat az Úrral mindenki számára nélkülözhetetlen, bármi is az életállapota. Mégpedig minden körülmények között. Csak a módozatok változnak, ami csupán árnyalatni és nem alapvető különbség.
Urunk, hogy hatékony legyen a megváltás, amit a világba hoztál, kell egy pólus, ami azt befogadja. Férfiakra és nőkre van szükség, akik bemutatják az emberi gyötrelmeket, mint Mária Kánában, főként pedig befogadják a Föld nevében azt a vért, ami a kereszt magasából hullik alá, ahogy Mária a Kálvária-hegyen tette. Ezért szüntelenül arra hívsz férfiakat és nőket, hogy egész életüket az imádságnak szenteljék.
Ez persze nem jelenti azt, hogy létezik egy “szerzetesi imádság”, ami különbözne mások imáitól, mintha a szerzetesek a peremre szorultak volna, mint akiket bizonyára tiszteletreméltó, de különálló feladatra rendeltél. Nincs olyan apostoli munka sem, amitől a kolostorban élők elhatárolódhatnának azzal az ürüggyel, hogy ők az imának szentelték életüket. Az ima ebben az esetben csak a cselekvést gátolná. Az igazi ima nem az, ha sokat gondolkozunk, hanem ha nagyon szeretünk, eleget ismételte nekünk Teréz! Ki kell tehát szolgáltatnunk szívünket, szabadságunkat, hogy beleegyezzünk mindenbe, amit akarsz. Ezért az igazi imádkozó apostolt lát az olyan testvérben, aki valamilyen kimerítő, teljes odaadásra hívó munkának szenteli magát. Az apostol pedig az imádkozóban olyan testvért, nővért lát, aki arra hivatott, hogy mindent elhagyjon - de valóban mindent el kell hagynia! - hogy ő is egészen nyitott legyen arra, amit akarsz és teljesen befogadja ajándékodat, Urunk. Azt az ajándékot, amelyet át kell adnia az egész Földnek, ahogyan egy vezeték felveszi az áramot.