HARMADIK NAP (HÉT)

A POKOL MÉLYÉN


Az Úr már régóta részesített ezekben az említett kegyelmekben és más kiváló ajándékokban, midőn egy napon belső imámba lévén mélyedve, egyszerre csak, úgy ahogy voltam, ott találtam magamat a pokol mélyén. Amint azonnal megértettem, azt akarta az Úr, hogy lássam a helyet, amelyet az ördögök az én számomra tartogattak készen, s amelyre bűneimmel rászolgáltam. Az egész csak egy pillanatig tartott, de ha sok számos évig kellene is még élnem, soha nem tudnám elfelejteni.
A bejárata - úgy láttam -egy hosszú, keskeny út volt; olyanféle, mint egy alacsony sötét és szűk sütőkemence. A talaj vizes volt; piszkos és undorító szagú sár borította, amelyben csupa mérgeskígyó nyüzsgött. A végén egy falban levő mélyedés volt; olyasféle, mint egy faliszekrény, s abban láttam önmagamat beleszorítva.
Az eddigiek még valósággal élvezetesek voltak ahhoz képest, amit ott éreztem (...) Azt hiszem, teljes lehetetlenség még csak megközelítőleg is úgy elmondani a dolgot, amint van, s megértetni épp oly kevéssé lehet. A lelkemben valami rettenetes tüzet éreztem - el sem tudom képzelni, miképpen lehetne azt úgy leírni, amilyen tényleg volt - s olyan valami kimondhatatlan testi kínt, hogy ahhoz képest semmiség mindaz, amit valaha szenvedtem. Pedig hát nekem ebben az életben ugyancsak kijutott a gyötrelmekből, s maguknak az orvosoknak állítása szerint szenvedtem olyan kínokat, amelyeknél nagyobbak nincsenek e földön (...) Mondom, mindez semmi ahhoz képest, amit ott éreztem, s hozzá tudtam, hogy ez örökké fog tartani; hogy sohasem lesz vége! (...)
Ha ahhoz hasonlítanám, amit az embernek éreznie kellene, ha lelke folytonosan újra és újra kiszakadna a testéből, azzal keveset mondanék. Mert a halál pillanatában csak azt látjuk, hogy az Úristen elveszi tőlünk a testi életet, itt ellenben maga a lélek megy széjjel darabokra. (...) Azóta voltak (...) egyéb látomásaim, rettenetes dolgok; egyes bűnöknek büntetései. Ezek talán szemre ijesztőbbek voltak, de mivel nem éreztem fájdalmat, nem keltettek bennem akkora rémületet. Míg ellenben az előbbiben az Úr azt akarta, hogy egész valójukban érezzem azokat a kínokat, s azt a lelki gyötrelmet, mintha a testem csakugyan ott vergődött volna (...)
Még most is, amikor ezeket a sorokat írom (...) remegek tőle (...). Valahányszor valami csapás, vagy fájdalom nehezül reám, s visszagondolok erre, valósággal semmiségnek tűnik fel előttem mindaz, amit e földön szenvedhetünk, s azt hiszem, bizonyos tekintetben minden ok nélkül panaszkodunk. Ismételve mondom tehát, ez volt egyike a legnagyobb kegyelmeknek, amiket az Úrtól kaptam. Óriási hasznomra volt, amennyiben egyrészt megszüntette bennem a félelmet ezen élet szenvedéseivel és kellemetlenségeivel szemben, másrészt pedig erőt adott azok elviselésére; végül pedig mély hálaérzetet keltett bennem az Úr iránt, azért hogy megmentett - mégpedig most már merem reményleni, hogy véglegesen - ezen rettenetes, örökké tartó gyötrelmektől. (Ö 32.fej. 344-347 . old.)

Beteges látomás? Értékes kegyelem, mert hatásosan kelt rettegést? Egyáltalán nem erről van szó. Nem szabad elmennünk e szöveg mellett. A félelmetes látszat ellenére helyes távlatot mutat, nem is annyira bűnről, mint inkább az üdvösségről, illetve az üdvözült bűnös helyzetéről.
Figyeljünk oda mindjárt az elején a látomás idejére. Teréz régóta, legalább öt-hat éve kap már kivételes kegyelmeket. Hosszú ideje tudatában van Isten iránta való szeretetének, és életét csak e szeretet befogadásaként tudja elképzelni. Ekkor értheti meg, miben áll az üdvösség, amit az Úr megadott neki, ekkor tudja felbecsülni megváltásának értékét. Olyan, mint amikor valaki éppenhogy megmenekült egy halálos veszélyből, és örömmel érezheti, milyen jó is élni.
Teréz látásmódja persze nem független kora tanításától. Nem lehet független Teréz jellemétől sem: egy olyan nő, aki annyira szereti a tisztaságot, mint ő, itt minden piszkosnak, visszataszítónak talál; egy szabadságszerető lélek számára az a büntetés, ha faliszekrénybe van beszorítva. Ugyanakkor figyeljünk meg egy nagyon helyes teológiai gondolatot: maga a lélek szakad szét, mivel megérezte, hogy Isten számára teremtetett, hogy csak benne lehet boldog, mégis megmerevedett a szándékos elutasításban.
A helyet, amelyet az ördögök az én számomra tartogattak készen. Figyeljük meg, hogy nem az Úr, hanem az ördögök taszítják az embert a pokolba. De értsük ezt úgy, hogy mindannyiunkat vár valamiféle, nevünkkel ellátott faliszekrény? Ebben nyugodtan kételkedhetünk! Talán helyesebb, ha azt gondoljuk, hogy Teréz, aki bizonyára sohasem követett el súlyos bűnt, tudatára ébredt annak, hogy működik benne a rossz ereje, a bűn logikája, s ez fejeződik ki e képes nyelvezetben. A rossznak ezt a dimenzióját úgy érzékelte, mint egy görbét, amelynek nyomán járva végül az Isten barátságát jelentő boldogság tudatos és makacs elutasításáig jutna. De kevés, ha azt mondjuk, hogy Teréz így érzékelte, hiszen kijelenti, hogy átélte, megtapasztalta.
Ám mindezt az üdvösség perspektívájában tapasztalta meg. Észre kell vennünk a sorokon átszűrődő üzenetet. Nem: “Jaj neked, ha megsértesz!” Hanem “Nézd micsoda szakadékból húztalak ki!” Ezért e látomás gyümölcse először is a hálaadás. Aki megnyílik az üdvösség előtt, amit Isten kínál neki, az felfedezi a tőle kapott ajándék nagyságát. Kétségtelen, hogy ezzel összefüggésben, az isteni szeretet fénye világosan megláttatja vele nyomorúságát is. Fájdalmas tisztánlátás, amely könnyekre fakaszthat, ezek azonban legalább annyira a hála, mint a megbánás és a zavar könnyei.
Ugyanakkor ez a rádöbbenés inkább ösztönző, mint bénító hatású. Tudunk olyan emberről, aki azért gyógyult meg a vihartól való félelméből, mert éjszakákat töltött bombázásban. Így Teréz is megérti, hogy a földi kínok - Szent Pál szavaival (vö. Róm. 8,18) - nem mérhetők ahhoz a dicsőséghez, ami a mennyben vár ránk. Erre mondja: általában semmiségekért panaszkodunk. Ezentúl bátorsága egyszerre táplálkozik abból a bizonyosságból, hogy Isten szereti és megszabadította őt, valamint abból a tisztánlátásból, amely szerint minden semmi az egyedüli szükségessel összehasonlítva.
Urunk Jézus, jó, ha Teréz nyomdokain megértjük, mi is az a nyomorúság, amelyből kiszabadítasz minket. Ahogyan benne is, bennünk mindannyiunkban megvan a rossz és az elutasítás hajlama. Mélyen gyökereznek bennünk, eredhetnek jellemünkből, testi felépítésünkből; születhetnek gyermekkori sérülésekből; vagy talán éppen valamelyik jó tulajdonságunk velejárói, mondhatni sajátos kegyelmeink árnyoldalai. Alapvető “bűnünk” sokkal inkább ebben a rosszra való irányultságban rejlik, mintsem elkövetett tetteinkben, és mindannyiunk esetében egyéni színezetet ölt, mint ahogy mindenki a maga sajátos módján mond nemet már egészen kicsi korától: van bársonyos, elbájoló, dühös, makacs, nyugodt, kihívó “nem”, mindenféle árnyalat létezik. Ha hagyjuk, hogy ez a hajlam megerősödjön bennünk, mindent felemészt, és odáig juttat minket, hogy makacsul elutasítjuk Istent, másokat, és önmagunkban azt, amire alapvetően hivatottak vagyunk. Ettől kell minket megmenteni, Urunk.
Bizonyára küzdenünk kell ezért: meg kell javulnunk, ahogy mondani szokás. Az erőfeszítés szükséges, de nem elegendő. Te mentesz meg bennünket, Urunk. Mennyire igaza van Szent Ignácnak, amikor azt mondja a lelkigyakorlatozónak: minden pillantás, amelyet önmagunkra vetünk, oda vezessen, hogy beszélgetni kezdünk az Irgalommal, és feltekintünk a Keresztrefeszítettre!
Amikor pedig megszabadítasz Urunk, általában fordított sorrendben cselekszel: először a szeretetet gyújtod fel a lélekben. Ez a szeretet láttatja meg aztán velünk saját nyomorúságunkat, bűnünket, s türhetetlen szenvedést fakaszt. A tisztítótűz megszentelő szenvedését, amelynek célja, hogy hálaadássá alakuljon.
Tiéd vagyok, mivel megváltottál, (...) Tiéd, mivel nem vesztem el.