TIZENNEGYEDIK NAP (HÉT)

A FAZEKAK KÖZÖTT IS OTT JÁR AZ ÚR

Így hát a lélek nem azáltal halad előre, hogy sokat gondolkozik, hanem azáltal, hogy nagyon szeret.
Ha pedig azt kérdezitek tőlem, miképpen lehet ezt a szeretet megszerezni? - azt felelem: a léleknek el kell tökélnie, hogy dolgozni és szenvedni fog Istenért, s meg kell ezt tennie, valahányszor alkalma nyílik rá. (...) Mert ha ezen dolgok közül (engedelmesség és embertársaink érdeke) bármelyik is tartana számot a mi időnkre, amelyet mi annyira szeretnénk Istennek szentelni, (vagyis, amint mi fogjuk fel ezt a nekiszentelést: egyedül lenni, őróla elmélkedni és élvezni azokat a lelki örömöket, amelyeket tőle kapunk), akkor jegyezzük meg, hogy igazában akkor ajándékozzuk oda időnket az Úrnak, s akkor dolgozunk neki, ha akár az engedelmesség, akár a szeretet kedvéért lemondunk a belső imáról. Mert, hiszen Ő maga mondotta, hogy: “Amit az egyik ilyen kicsinyért tesztek, azt nekem teszitek” (vö. Mt 25,40). Ami pedig az engedelmességet illeti, Ő bizonyára nem akarhatja, hogy az a lélek, amely Őt igazán szereti, más úton haladjon, mint azon, amelyet Ő mag választott, “engedelmes lévén mindhalálig” (vö. Fil 2,8).
Ha tehát ez így van, honnét ered az a kedvetlenség, amely rendesen elfog bennünket, valahányszor egyik, vagy másik ilyen kötelesség megakadályozott abban, hogy a nap nagyobb részét elvonulva és áhítatba merülve töltsük?
Nézetem szerint ennek két oka van: az egyik, éspedig a legfőbb ok egy bizonyos nagyon kifinomult faja az önszeretetnek, amely belekeveredik ebbe a dologba, amennyiben anélkül, hogy észrevennénk, inkább igyekszünk kielégíteni önmagunkat, mint az Úristent. Mert hiszen világos, hogy ha már egyszer a lélek elkezdte megízlelni, hogy “milyen édes az Úr” (vö Zsolt 33,9), szívesebben pihenteti testét és engedi át az élvezetnek lelkét, minthogy munkálkodjék.
Ellenben, ó, mennyire más azoknak a szeretete, akik igazán szeretik az Urat, és ismerik maguk természetét! Mennyire képtelenek magukat a nyugalomnak átengedni, ha tehetnek valamicskét oly irányban, hogy csak egyetlen lélek is előbbre haladjon és jobban megszeresse az Urat, vagy pedig alkalmuk van valakit megvigasztalni, vagy őt valami veszedelemtől kimenteni! Ó, mennyire terhére lenne az ilyen embernek ilyenkor a pihenés! (...) Különös dolog is volna, ha akkor, amikor Isten világosan azt mondja nekünk, hogy tegyük meg ezt, vagy azt a fontos dolgot, mi jobbnak tartanánk nyugodtan szemlélni Őt, csupán azért, mert ebben több örömünk telik. (...)
Rajta tehát leányaim; ne csüggedjünk! Ha engedelmességből külső dolgokkal kellene foglalkoznotok, például a konyhában, jegyezzétek meg, hogy a fazekak között is ott jár az Úr és segít benneteket, úgy bensőleg, mint külsőleg. (AK 5. fej. 33-48. old.)
A fazekak között is ott jár az Úr. Híres mondat, szerzőnk szókimondó stílusában. Észrevettük-e, hogy a János evangélium utolsó jelenetének visszhangja, amelyben az Úr halászat közben “felfedi jelenlétét” (a szent író ezt a kifejezést használja; vö. Jn 21,1), majd velük étkezik?
Most, hogy közeledik a Teréztől való elválás pillanata, jó, ha tekintetünket életünk legmegszokottabb oldala felé fordítjuk. Itt találjuk meg a feltámadt Krisztust. Minden pillanatban jelen van, a szokványosban, a köznapiban. Néha hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy Isten jelenlétét életünk kiemelt, Tábor-hegyi pillanataira tartogatja, már ha egyáltalán vannak ilyenek; vagy legalábbis azokra az időszakokra, amikor, például az imában, tudatára ébredünk ennek a jelenlétnek. Nem, a feltámadt Úr mindig itt van. Szent, immár megdicsőült emberi természete az Atyaisten jobbján nem olyan, mint a mi emberi természetünk, amely a tér és az idő korlátai között képes csak kommunikálni. Az evangéliumok azért beszélik el a jelenéseket, hogy higgyünk (vö. Jn 19,35); tanítják a feltámadt Krisztus jelenlétét a bárkában, a halászhálók, a fazekak között vagy a tóparton, állva elfogyasztott uzsonnában.
Mindez azonban a hitben történik. Éjszaka - mondaná Keresztes Szent János. Ez Isten világa, amelybe Krisztus belépett, a Transzcendens, az Egészen-más világa. Természetes módon nem vagyunk alkalmasak az észlelésre.
Lehetetlen meglátni ezt a világot, hacsak magát ki nem nyilvánítja. Lehetetlen szemtől-szembe gyönyörködnünk szépségében anélkül, hogy át ne mennénk a halálon azért, hogy magunk is belépjünk a dicsőséges fénybe.
Ezért ahhoz, hogy felismerjük, jelek kellenek. Olyan valóságok, amelyek ismerősek hús-vér természetünknek, ugyanakkor valami más felé vezetnek bennünket. Ismerjük a zászlót, mint nemzeti közösségünk jelképét. Amikor középületeken és buszokon, esetleg magánszemélyek ablakain látjuk, eszünkbe jut, hogy nemzeti ünnepre, történelmünk ilyen vagy olyan jeles napjára emlékezünk.
Jézus hagyott nekünk jeleket jelenlétéről. De ahhoz, hogy észrevegyük, tudnunk kell olvasni bennünk. Egy külföldi, aki egyáltalán nem ismeri annak az országnak a szokásait és történelmét, amelybe érkezik, nem fogja megérteni a városban kitűzött zászlók teljes jelentését. Ugyanígy, ahhoz hogy érzékeljük a Feltámadott jelenlétének jeleit - ahogy ma mondanánk - “rá kell állnunk” a befogadására, figyelmes szívre van szükség, amely hajlandó elismerni, hogy Isten olyan Isten, aki beszél hozzá; oda kell figyelnünk azokra az eszközökre, amelyeket ennek érdekében felhasználhat. Isten úgy beszél, ahogyan akar, de figyelembe veszi hallgatóját. Jánossal a csodálatos halfogás nyelvezetét használja, Máriával a Mester-tanítvány kapcsolatét, az emmauszi tanítványoknak megtöri a kenyeret, stb. Tamást pedig, mivel az a fajta ember, akit nem lehet egykönnyen rászedni, nehézkessége miatt arra hívja, hogy megérintse, kezével tapintsa.
Ahogy már megjegyeztük, így van ez mindnyájunkkal. Jeleket kapunk, amelyek beszédesek számunkra, számításba veszik, kik vagyunk, milyen a természetünk, addigi életünk. Ne lepődjünk meg, ha mások nem úgy olvassák, mint mi, és érzéketlenek maradnak irántuk; mi kaptuk őket, egyénileg vagy csoportosan, és nem mások. A spirituális érzékenység nagyon különböző lehet az egyes esetekben. Némelyeknél nagyon kifinomult, másoknál kevésbé. Az üres, rendbetett sír előtt Jánosról azt olvassuk: látta és hitt (Jn 20,8), míg Péter semmit sem ért és vízbe kell ugrania - úgy látszik ez volt a specialitása - és saját szemével látnia a Feltámadottat. Tamást pedig különösen nehéz meggyőzni. Az idők jeleinek alkalmazkodnia kell korhoz, személyhez, konkrét közösséghez.
Bár vannak jelek, amelyek egy-egy személyhez szólnak, hogy felélesszék vagy felébresszék hitét, vannak olyan jelek is, amelyek a hívők összessége felismeri az Úr jelenlétét vagy cselekvését. Az összes szentség ebbe a kategóriába sorolható. Amikor Isten szolgája azt mondja: “megkeresztellek” vagy “bűneid meg vannak bocsátva”, csak nevét, emberi természetét kölcsönzi. Maga Jézus cselekszik, biztosan, hitelesen. S amikor ugyanez a szolga Krisztus nevében azt mondja: “Ez az én testem”, a kenyér színe alatt felismerjük a valóságosan jelenlevő Urat. Mi is felismerjük a “kenyértörésben” eukarisztikus értelemben, bármilyen jelentést is adnak a szövegmagyarázók ennek a kifejezésnek az emmauszi tanítványok konkrét esetében.
Sőt, ezeket a szentségeket nem szabad a hét szentségként elismert jelek összességére szűkíteni. Az egész egyház jel. Amikor a liturgikus gyülekezetben Isten igéjét hirdetik, felismerjük a feltámadt Jézust, aki szól hozzánk. Sőt, maga az egyházi közösség mint olyan az Atya jobbján ülő Krisztus jelenlétét közvetíti nekünk. Engedtessék meg, hogy idézzük egy hitoktató megjegyzését: “Vitatkozunk egyik vagy másik hittankönyv értékéről. A legjobb hittankönyv - annyira jó, pótolhatatlan - annak az egyházi sejtnek a keresztény élete, amelyikhez tartozik a gyermek: a család, a plébános vagy más csoport. Itt lép érintkezésbe az Úr élő gondolatával, szeretetével és életével”.
Ez visszavezet bennünket Terézhez, a testvérek szolgálatához és az engedelmességhez.
Testvéreink arcát veszed kölcsön, Urunk, amikor szólsz hozzánk: inni kérsz tőlünk, mint a szamáriai asszonytól, vagy feletteseinken keresztül parancsot adsz erre vagy arra. Biztos, hogy az engedelmesség és a szolgálat még a kármelita vagy trappista apácát is - nem szólva a családanyáról! - gyakrabban és hosszabb időre viszi a fazekak közé, mint az imádságba. Előtettek megy Galieába, ott majd viszontlátjátok (Mt 16,7). Földi tartózkodásod idején, Urunk, Júdea a “tiszták” országa volt. Galilea, amelybe pogányok is keveredtek, gyanús vidék volt: a farizeusok és írástudók szemében onnan nem jöhetett próféta (vö. Jn 7,41). Jó, ha mindannyian megkérdezzük önmagunktól: “Hol vannak modern Galileáink?”, ahová imádságaink vagy lelkigyakorlataink után visszatérünk. Ott jársz előttünk és ott vársz bennünket, Urunk.