XII.
1. Ó, én Istenem, én igazi erősségem! Hogyan van az, Uram, hogy mi minden egyébre olyan gyávák vagyunk, csak arra nem, hogy Veled szálljunk szembe? Ebben az irányban vetik latba összes erejüket Ádám fiai. Pedig hogyha az értelmünk nem volna oly vak, akkor az egész emberiség egyesült ereje nem önthetne senkibe annyi bátorságot, hogy fegyvert fogjon Teremtője ellen, és állandó hadat viseljen azzal szemben, aki őt egy pillanat alatt a pokol mélyére taszíthatja. Mivel azonban ilyen vak, az emberek olyanok, mint az őrültek, akik vesztükbe rohannak, mert azt képzelik, hogy ily módon megmenekülnek a haláltól; egyszóval olyanok, mintha eszüket vesztették volna. Mit tehetünk, én Istenem, azokkal, akik ilyen elmebajban szenvednek?! Azt mondják, hogy az őrület nagy testi erőt önt az emberbe; s csakugyan így van ez azokkal is, akik elfordulnak Tőled, Istenem, mert hiszen ezek a szegény betegek vad dühvel támadnak Ellened, holott Te csak jót teszel velük.
2. Ó, megfoghatatlan bölcsesség! Mennyire szükséged van a teremtményeid iránti egész szeretetedre, hogy képes légy elviselni ezt az őrületet, türelemmel várni, hogy meggyógyuljunk, és ezerféle eszközzel és orvossággal előmozdítani kijózanodásunkat, Nem tudok eléggé csodálkozni, ha elgondolom a mi esztelenségünket. Hiszen annyi erőnk sincs, hogy a legcsekélyebb dologban megtagadjuk magunkat; hiszen az emberek elhitetik magukkal, hogy még akarva sem tudnák elkerülni ezt vagy azt a bűnre szolgáló alkalmat vagy veszedelmet, amelybe lelkük belepusztul: ellenben ahhoz igenis van erőnk és bátorságunk, hogy szembeszálljunk akkora hatalommal és fenséggel, amilyen a Tied. Mit jelentsen ez, én Kincsem?! Mit jelentsen ez?! Honnét van ez a bátorság? Vagy talán az a hadvezér, akinek zászlaja alatt harcolnak ellened, nem a Te szolgád és nem ég az örök tűzben? Miért lázad föl tehát ellened, hogyan tud bátorságot önteni katonáiba, ő, aki le van győzve; hogyan tudják követni azt, aki annyira szegény, s akit megfosztottak a mennyei kincsektől? Mi mást adhat az, akinek semmije sincs, mint szerencsétlenséget?! Mit jelentsen ez, én Istenem? Mit jelentsen ez, én Teremtőm? Miért vagyunk mi oly bátrak Veled és oly gyávák az ördöggel szemben? Hiszen ez még akkor is esztelenség volna, én Uralkodóm, ha Te nem halmoznád el tieidet jótéteményekkel, vagy ha mi tartoznánk valamivel a sötétség fejedelmének! Mert hiszen Te kimondhatatlan nagy kincseket fogsz megadni az örökkévalóságban, ellenben azt tudjuk, hogy az ő összes örömei és ígéretei hamisak és árulók. Mert hogyne volna ellenségünk az, aki Neked is ellenséged volt!?
3. Ó, milyen nagy vakság ez, én Istenem, milyen nagy hálátlanság, én Királyom, milyen gyógyíthatatlan őrület, hogy az ördög szolgálatában használjuk föl azt, amit Tetőled kaptunk, én Istenem! Irántunk való nagy szeretetedet azzal viszonozzuk, hogy szeretjük azt, aki Téged gyűlöl és mindörökre gyűlölni fog. Te kiontottad véredet érettünk, elviselted az ostorozást, a rettenetes fájdalmakat, a borzasztó kínszenvedést: mi pedig a helyett, hogy bosszút állnánk mennyei Atyád nevében a Fián elkövetett borzasztó igazságtalanságért - mert hiszen Te, én Mesterem, nem kívántál bosszút, és mindent megbocsátottál -, mi pedig szövetségesekül és barátokul fogadjuk azokat, akik Ővele így bántak, és követjük az ő pokoli hadvezérüket. Magától értetődik, hogy ily módon vele egy sorsra kell jutnunk, s örökre az ő társaságában kell maradnunk, hacsak a Te irgalmad nem segít rajtunk, nem adja vissza eszünket, s nem bocsátja meg nekünk a múltat.
4. Ó, halandók, térjetek észre! Tekintsétek királyotokat, mert hiszen most még szelíd hangulatban találjátok, hagyjátok abba azt a sok gonoszságot, forduljon haragotok és erőtök azok ellen, akik nektek ellenségeitek, és el akarják venni örökségeteket. Kapjatok észbe, nyissátok ki szemeteket, és kérjetek hangosan és zokogva világosságot Attól, aki a világ világossága. Értsétek meg a helyzetet, az Isten szerelmére, hiszen ti most minden erőtökkel azt igyekeztek megölni, aki, hogy életet adjon nektek, elvesztette a magáét. Gondoljátok meg, hogy Ő az, aki titeket ellenségeitek ellen védelmez. És ha mindez nem volna elég, térítsen észre benneteket az a tudat, hogy semmit sem tudtok tenni az Ő hatalma ellen, és hogy ezért a nagy tiszteletlenségért és vakmerőségért előbb-utóbb a pokolban kell bűnhődnötök. Vagy talán az a tudat tesz benneteket olyan vakmerőkké, hogy Ő Szent Felségét megkötve és bilincsben tartja az irántunk való szeretet?! Hiszen akkor nem vagytok jobbak hóhérainál, akik miután megkötözték Őt, ütötték, verték és sebeket ejtettek Rajta.
5. Ó, én Istenem! Mennyit szenvedsz Te olyanokért, akik ugyancsak kevésbé veszik a Te fájdalmadat! Eljön az idő, Uram, mikor ki fogod mutatni igazságodat és azt, hogy az épp akkora, mint amilyen irgalmad volt. Kapjatok észbe, keresztények, fontoljátok meg jól, mert eléggé sohasem fogjuk megérteni azt, hogy mivel tartozunk a mi Urunknak, Istenünknek és azt, hogy milyen végtelen az Ő irgalma. Azonban tekintve, hogy igazságossága épp akkora, jaj nekem! jaj nekem! mi lesz majd azokkal, akik rászolgáltak arra, hogy azt végrehajtsa rajtuk, hogy azt ragyogtassa velük szemben?!
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése