Ha alkonyul s a nap sugára bibor szinében felragyog, oly kedves az ég láthatára ha zengnek a madárdalok.
Örömmel megtelik a sziv és minden áhitatra hiv.
Habár hallgatnak a virágok, hiszen nincsen szavuk nekik,
De ime, látható imájuk, amint lehajtják fejeik
Alázattal a föld elé, s illatjuk száll az ég felé!
Oly kedves a hűs esti élet, de minden pihenőt keres.
Ó ember, ember, hát a lélek tebenned vajon érti ezt?
Szived a hála töltse el, te is imába mélyedj el!
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése