TIZENÖTÖDIK NAP (HÉT)

MILYEN BÉKÉT ÉS NYUGALMAT ÉLVEZ AZ ÉN LELKEM

Ó ki tu tudná azt Méltóságodnak megfelelő módon elmondani, hogy milyen békét és nyugalmat élves az én lelkem! Bizonyos már afelől, hogy el fogja érni Istennek boldogító látását, annyira, hogy úgy érzi, mintha már megadta volna neki a mennyországra vonatkozó birtokjogot, bár még nem annak élvezetét. Úgy van vele, mint az, akinek valaki nagy jövedelmet biztosított, s erről teljesen hiteles írást adott, azzal a megszorítással, hogy azt csak egy bizonyos idő múlva kezdi majd élvezni, egészen addig tehát csak a birtokjoga van meg, s még nem veheti fel pénzét, bár az már az az övé! (...)
Most már nincs úgy alávetve a földi élet nyomorúságainak, mint volt annakelőtte. Mert bár talán több mindenen megy keresztül, úgy van vele, mintha ezek a bajok csak a ruháját érintenék. A lelke mintha valami erős várban laknék és onnét uralkodnék, nem veszti el nyugalmát. Ez a biztonsági érzés azonban legkevésbé sem szünteti meg benne azt a gyermeki félelmet, hogy valamiképpen meg ne bántsa Istent, s abbeli gondosságát, hogy elkerüljön mindent, ami neki visszatetszhetnék. Sőt ellenkezőleg, a lélek e tekintetben még sokkal óvatosabb, mint valaha. (...)
Lelkem tökéletes békét élvez. Sem öröm, sem fájdalom nem képes hosszabb időre megzavarni benne a három isteni személynek kétségtelen jelenlétét. Világosan tapasztalja önmagán azt, amit Szent János evangélista mond arról, hogy Isten lakást vesz a lélekben (vö. Jn. 14,23) éspedig nem csak kegyelme révén, hanem mert éreztetni akarja vele jelenlétét. Ez kimondhatatlan lelki kincsekkel jár (...) Ez az állapot úgyszólván teljesen állandó, kivéve olyankor, ha a betegség igen kínos. Néha ugyanis az Úristen, úgy látszik, azt akarja, hogy az ember szenvedjen belső vigasztalás nélkül. Az akarat azonban soha, még önkéntelen indulat alakjában sem adja fel azt a vágyát, hogy Isten akarata teljesedjék benne. Ez a megnyugvás olyan erős, hogy nem óhajtja sem az életet, sem a halált, hacsak nem olykor-olykor egy pillanatra azért, hogy meglássa Istent. Azonban alig támadt benne az a gondolat, azonnal olyan erősen érzi a három isteni személy jelenlétét, hogy megszűnik benne a távollét okozta epedés és élni óhajt, ha Isten úgy akarja, hogy Őneki tovább szolgálhasson. Ha pedig rajtam múlnék, hogy akár csak egy lélek is, legalább rövid időre jobban szeresse Őt és hívebben szolgáljon neki, nézetem szerint ezt jobban óhajtanám, mint azt, hogy a mennyei boldogságban legyek. (LSZ 6. 431-435. old.)
Ezek Teréz utolsó sorai, ha nem számítjuk a leveleket. Valamiféle mennyei békéről tanúskodnak, bár néhány megjegyzés mutatja, hogy még a földön járunk.
Teréz sokat beszélt a békéről. A Gondolatok az Énekek énekéről c. írásának van egy-egy fejezete az igaz és a hamis békéről (É 2. és 3. 327-355. old.). Mindamellett itt azt látjuk, hogy ez a béke nem tőle, Teréztől vagy környezetétől ered. Életének dolgai nem alakulnak feltétlenül úgy, ahogyan ő akarja. Bár az 1581-es esztendőben már kezd megvalósulni a Sarutlan Kármeliták önálló tartománya, ez nem szüntet meg minden bajt, ellentmondást. Elég, ha elolvassuk az Alapítások könyvét. Teréz maga mondja, hogy az Úr néha megengedi a belső szenvedést vigasztalás nélkül. Röviden szólva, távolról sem idilli a helyzete. De az igazi béke amelyet az Úr megígért - vagy az öröm, amit senki sem vehet el (Jn 16,22) - nem abból származik, hogy az ember semmi szemrehányást sem tehet magának. Teréz egyre élesebben tudatában van bűnös voltának. Tudja, kicsoda természet szerint, és abban a félelemben él, hogy megsértheti Istent. Ez a félelem azonban nem zárja ki sem az örömöt, sem a békét, mert ezek forrása nem Teréz személye, hanem az a tudat, hogy Isten szereti őt. Aki szeret engem, azt Atyám is szeretni fogja. Hozzá megyünk és benne fogunk lakni. (Jn 14,23)
Ezt az örömöt tehát, amely abból fakad, hogy Isten szereti és benne lakik, senki sem veheti el tőle. Mert drága vagy szememben, mert becses vagy nekem és szeretlek (Iz 43,4). Öröm, amely kitágítja a szívet, ahogyan azt már elmagyarázta Teréz, és amely éppen ezért az Úr rendelkezéseinek az útján vezeti. Általában azt gondoljuk: “Urunk, komolyan nekikezdek, feltűröm az ingujjat, és akkor, de csakis akkor, megízlelem az örömöt, amit ígérsz.” Ez az ember nagy tévedése, mert hajlamos rá, hogy a tájkép közepére helyezkedjen, magáénak tulajdonítsa a főszerepet, még az Istennel való kapcsolatban is. Ilyenkor éppen fordítva cselekszik. A zsoltáros állítja helyre a rendet: Rendelkezéseid útján akarok haladni, hiszen szívemet kitágítottad. (Zsolt 118,32)
Ez a béke és öröm teszi, hogy az ember jól érzi magát a bőrében. Mint a motor amelyik simán jár, mert elegendő olaj van rajta. Azok, akik részesülnek belőle, lelkük teljes erejét képesek szembeszegezni az élet nehézségeivel. Ehhez nem szükséges, hogy az ember optimista természetű vagy -ahogy mondják - “szívós” legyen. Mert az erő a gyöngeségben nyilvánul meg a maga teljességében - mondja az Úr Szent Pálnak (2Kor 12,9). Szomorú, sőt depressziós alkatú emberek is tanúságot tehetnek erről a békéről és örömről, felébresztve a többiekben is a vágyat, hogy visszatérjenek a forráshoz.
Mindez a menny előíze - mondanánk. Szentháromságról nevezett Erzsébet szerint kétségtelen, hogy a mennyet meg lehet tapasztalni már itt a földön. Filozófiai szempontból van egy alapvető különbség: az örökkévalóságban nincs idő! Az örökkévalóság állandó “most”, az idő viszont a pillanatok megszakíthatatlan egymásutánja, ahol a jelen csak meghatározatlan határ a múlt és a jövő között.
Mégis, amikor egy lélek valóban Istennel egyesülten él, és arra vágyik, hogy mindenben kedvére tegyen, az úton való előrehaladásának a jele az, hogy milyen fontosságot tulajdonít a jelen pillanatnak. Az éppen előttünk álló beszélgetőtárs vagy pillanatnyi feladatunk Isten akarata itt és most. Egészen át kell adni neki magunkat, nem csak félig; ez utóbbi esetben ugyanis nosztalgiával sajnálkoznánk az eltűnő múlt felett, másra vágynánk vagy félnénk a közelgő jövőtől. Egészen odaadni magunkat azt jelenti, hogy minden erőnkkel igent mondunk Isten örökkévalóságára, állandó “most”-jára. Teljesen beleadjuk magunkat abba, amit vár tőlünk. Kívánhat-e ennél többet tőlünk? Hagyjuk, hogy ezt ítélje meg Isten, aki csupa jóság! Nyugtalanít a jövő vagy emészt a türelmetlenség? A holnap az holnap, a jövő év, az a jövő év. A holnap kegyelmét nem kapjuk meg ma.
Értékes kegyelem, ha az ember összhangban van a jelen pillanattal - még akkor is, ha jelen pillanat azt kéri tőle, hogy tervezze meg a jövő évet. Ez a kegyelem azonban rugalmasságot és készséget igényel. A jelen ugyanis minden pillanatban átadja helyét a jövő előreláthatatlan eseményeinek. Akkor pedig szembe kell nézni velük, rugalmasan, ahogyan a versenyló engedelmeskedik a lovas gyeplővel, zablával, sarkantyúval adott legkisebb jelzéseire is. Más szavakkal, állandóan készen kell állnunk arra, hogy ha az engedelmesség vagy a szolgálat úgy kívánja, bármikor zavarjanak bennünket; vagy arra, hogy az események esetleg kizökkentenek a szokásos kerékvágásból, mivel a várttal ellenkező módon hatnak ránk és számos területen odavezethetnek, hogy elégessük, amit imádtunk; csak Istentől függjünk feltétel nélkül és ne attól, amilyen elképzeléseket mi próbálunk alkotni róla. Ha hajlunk a Szentlélek legkisebb fuvallataira is, vele együtt hibátlan csapatot alkotunk.
Ez a hajlékonyság nem könnyű. Megkülönböztetést követel. De ha az ember szokásává válik, ez az, ami szentté teszi a kanonizált szenteket, mint például Lisieux- Terézt és kis útját és azokat a tömegeket, akiket szintén szentté lehetne avatni. Egészen csatlakoznak Isten akaratához, mi mást kérhetne még tőlük? Ha azután eljön értük, karjaiba vetik magukat!
Van, ami csak ritkán és kivételes kegyelemben lehetséges, de nem tilos, hogy törekedjünk rá. És talán sikerülhet is, legalábbis időnként.
Lelkem tökéletes békét élvez. Sem öröm, sem fájdalom nem képes hosszabb időre megzavarni - mondja Teréz. Szent Pál ugyanezt mondta: Ha Isten velünk, ki ellenünk? (Róm 8,31). Könnyen megértjük, hogy Teréz, életének utolsó éveiben magára vonatkoztatta az alábbi híres versszakot, ami egész lényét összefoglalja:
Semmi se nyugtalanítson,
Semmi ne rémítsen.
Minden elmúlik, Isten nem változik.
A türelem mindent elnyer.
Aki Istent birtokolja, annak semmi sem hiányzik.
Isten egyedül elég.
Ezeket a sorokat a breviáriumában találták halála után. Javasolhatnánk-e jobbat utolsó imaként vele együtt most, amikor végére érkeztünk a társaságában töltött tizenöt napnak?