2009. március 12., csütörtök

TIZENEGYEDIK NAP (HÉT)

A SELYEMHERNYÓ


Valószínűleg hallottatok már arról, hogy mily csodálatos módon jön létre a selyem. - Igazában csak az Úristen képes ilyesmit létrehozni és csupán az Ő végtelen elméjében születhetik meg ilyen bájos gondolat! - Egy petéből, amely olyanféle, mint egy apró borsószem. (...) Midőn kitavaszodik s a szederfa lombot hajt, ez a pete - amely addig, amíg nincs miből táplálkoznia, halott - életre kel. A hernyók szederfalevéllel táplálkoznak s mikor már megnőttek, néhány ágat tesznek közibük, amelyeken azután kis szájukkal fonják a selymet, önmagukból véve hozzá az anyagot. Így azután nagyon csinos gubókat hoznak létre, amelyekbe bezárják önmagukat s ezzel vége van a nagy és csúnya hernyónak, mert a gubóból szép fehér lepke bújik elő. (BV 5. lakás 2. fej. 342-343. old.)
Amint (...) ez a kis hernyó megnőtt, elkezdi fonni a selymet s építi házát, melyben meg kell halnia. Ez a ház - s ezt akartam itt megértetni - Krisztus Urunk. Valahol olvastam vagy hallottam, hogy a mi életünk el van rejtve Krisztusban, vagy Istenben, ami egyre megy, (Kol 3,3) vagy pedig hogy a mi életünk Krisztus (Fil 1,21). (BV 5. lakás 2. fej. 342. old.)
Rajta tehát, leányaim, munkára fel, szőjük ezt a mi gubónkat; adjuk oda önszeretetünket, akaratunkat, a földi dolgokhoz való ragaszkodásunkat és gyakoroljuk szorgalmasan az önsanyargatást, az elmélkedést, az engedelmességet s a többit; hiszen jól tudjátok, mi mindenre van szükség. Tegyünk meg mindent, amint legjobban tudjuk, s amint tenni tanultunk. Haljon meg, pusztuljon el az a hernyó - aminthogy illik is meghalnia, ha egyszer betöltötte rendeletetését - s meglátjátok, hogyan látjuk majd meg Istent; úgy merülünk bele az Ő nagyságába, mint ez a hernyócska az ő gubójába. Értsétek meg: mikor azt mondom, hogy meglátjuk Istent, abban az értelemben mondom, amint az ebben az egyesülésben történik. (BV 5. lakás 2. fej. 343-344. old.)
Ó végtelen Istenem! s milyenné alakul át az a lélek csupán azért, mert egy kis ideig - nézetem szerint ez az állapot sohasem tart még egy félóráig sem - egyesülve volt Isten nagyságával! Nem túlzok, mikor azt mondom, hogy nem ismer önmagára. Mert amennyire különbözik a csúf hernyó a fehér pillangótól: ugyanez a különbség van meg itt is. Nem érti, hogy miképpen érdemelte meg ezt a nagy boldogságot. (BV 5. lakás 2. fej. 344. old.)
A selyemhernyó a sakkjátékkal, a két medencével és a kastéllyal együtt Szent Teréz híres példázatai közé tartozik. Gondosan figyelmeztet bennünket, hogy az általa itt leírt ima elég ritka kegyelem. Míg a természetes szemlélődés “gustos”-a, amiről a negyedik lakásban írt, viszonylag gyakori tapasztalat, itt olyan imaformával találkozunk - az egyesülés imájával -, amelynek lényege, hogy a lélek megmerül Istenben, tevékenysége rövidebb-hosszabb időre fel van függesztve, éppen ezért elveszíti önmagáról, környezetéről s az időről való fogalmát. Röviden az egyesülés imája eredendően önkívületi jellegű, még ha ez nem is mutatkozik meg mindig. Megértjük hát, hogy akinek egyszer része volt benne, annak az a benyomása, mintha egy szakadékba zuhant volna, ahonnan aztán újjászületve került ki.
Teréz azonban gondosan felhívja a figyelmünket, hogy ez a fajta halál, amelyet Isten idéz elő a lélekben, beleilleszkedik a vezeklésre való egyetemes meghívás vonalába. Hiszen minden keresztényre érvényes, hogy meg kell tagadnia saját magát és akaratát, hogy befogadhassa Isten szeretetét. Nagyon fontos ez a megjegyzés, be fogjuk látni a későbbiekben.
Jegyezzük meg azt is, hogy Teréz, miután leírta ezt az imaformát, mindenekelőtt azt hangsúlyozta, milyen hatásokkal jár együtt. A lélek nem ismer többé magára. Olyan mint a pillangó a selyemhernyóhoz viszonyítva: arra teremtetett, hogy Isten világában repdessen, és már nem találja helyét itt a földön, mert semmi sem elégíti ki. Az ő világa ezentúl Istené. Teréznek nem volt Bibliája, csak az imaórák révén vagy idézetekből ismerte, s felrémlik neki a mondat - nem tudva, hogy Szent Páltól való -, hogy életünk el van rejtve Krisztusban, és hogy számunkra az élet Krisztus. Tudja, hogy már mindenre képes abban, aki neki erőt ad (vö. Fil 4,13). Az egyesülésnek ez az imája teszi ragyogóvá a szentséget: az apostolokét, Xavéri Szent Ferencét, az arsi plébánosét; ez adja a vértanúk erejét, az egyházdoktorok bölcsességét, a szüzek alázatát.
Ám szükségszerűen felvetődik bennünk egy kérdés. Mi értelme ezeknek a kiemelkedő kegyelmeknek az átlag keresztény számára? Nem elbizakodottság-e, ha ilyenekre vágyunk? Ugyanakkor azt mondani, hogy semmi közünk hozzá, nem jelenti-e azt, hogy túl gyorsan lezárjuk a kérdést? Isten ugyanis nem ad kegyelmeket ok nélkül.
Teréz válasza zseniális. Az egyesülés önkívületi imája, amelyben ő hosszú ideig részesült, szemében csupán kiváltságos, lerövidített út a cél eléréséhez. Hallgassuk mit mond erről: De mivel annyira előnyös belejutnunk, jó lesz talán erre vonatkozólag reményt nyújtani azoknak is, akiknek az Úr nem juttat rendkívüli kegyelmeket. Az Úr jóságából ugyanis az igazi egyesülés nagyon könnyen elérhető, ha igyekszünk teljesen lemondani saját akaratunkról s azt mindenben azonosítjuk Istenével. (BV 5. lakás 3. fej. 350. old.) Ezután hozzáteszi: Ez az az egyesülés, amely után egész életemben vágyódtam; ez az, amelyért folyton imádkoztam az Úrhoz: ez a legvilágosabb és legbiztosabb (uo. 353. old).
Értsük meg jól, miről van szó. A keresztény tökéletesség lényege - Teréz számos hangnemben elismétli ezt - nem az, hogy sokat gondolkozzunk, hanem, hogy nagyon szeressünk. Mindannyian ismerjük azt az anekdotát, amely Gonzága Szent Alajos “fioretti”-jéből való. Arról beszélgettek két társával, hogy mit tennének, ha haladéktalanul meg kellene jelenniük az Úr előtt. Az egyik azt felelte, meggyónna, a másik azt, hogy a kápolnába menne. “Nos hát - felelte a szent - én tovább labdáznék, mert ebben a pillanatban ezt kéri tőlem az Úr.” Minden pillanatban igent mondani Isten akaratára, szeretettel vállalni azt a helyzetet, amiben vagyunk, ebben foglalható össze a törvénye és a próféták! Erre az egyesülésre vágyott, ezt kereste Teréz egész életében.
Biztos, hogy nagyon nehéz állandóan csatlakozni az Úr akaratához. Egyszer sikerül, máskor elesünk. Egy egész élet nem túl sok ennek gyakorlására. Bárcsak az utolsó pillanatban éppen a teljes, tökéletes odaadás állapotában lennénk. Ez közös reménységünk. Mindemellett az Úr annak, akinek akarja, megadja az egyesülés imáját, amely rendkívüli rövid útom az akarat állandó egyesüléséhez vezet. De nem ez a lerövidített út a szentség. Ez csupán olyan megközelítési mód, amelyet Isten általában azoknak ajándékoz, akiket kivételes küldetésre szán az egyházban.
Ezért érdekes számunkra Teréz e tanítása. Az egyesülés imájával járó hatások leírása ne féltékenységet váltson ki bennünk, inkább gyújtsa lángra szeretetünket, és tegyen minket nagylelkűbbé az Úr rendelkezéseinek útján.
Kijelentem, Uram: az az osztályrészem, hogy engedelmeskedjem szavadnak. (Zsolt 118,57)
Urunk, ebben az értelemben tesszük magunkévá szented tanítását:
Tőlünk az Úr csak két dolgot kíván: azt, hogy szeressük Ő Szent Felségét és szeressük embertársunkat. Ezt a kettőt kell megvalósítanunk (...) Arra vonatkozólag, vajon megtartjuk-e ezt a két parancsolatot, nézetem szerint a legbiztosabb jel az, ha teljesítjük a felebaráti szeretet kötelmeit. (...) Legyetek meggyőződve, hogy minél jobban haladtok előre ez utóbbiban, annál jobban fogtok haladni az Isten iránti szeretetben is. Ő Szent Felsége ugyanis annyira szeret bennünket, hogy jutalmul felebaráti szeretetünkért ezerféle úton-módon fogja megnövelni azt a szeretet, amellyel neki tartozunk. Eziránt nincs semmi kétségem. (BV 5. lakás 3. fej. 354.old.)
Bár nekünk se lenne kétségünk felőle, Urunk!

Nincsenek megjegyzések: