Hatodik nap

Alázatos bizalom

Talán van másféle bizalom is? Mindenesetre! Sokan vannak, akikben túlteng az önbizalom. Ezek a gőgös, kevély lelkek. Vannak ezzel szemben, akikben semmi önbizalom sincs, és az Istenbe vetett bizalom is csak teng-leng bennük. Ezek a gyávák nagy, de igen szánalmas seregét alkotják. Van azután elbizakodott bizalom is, olyan lelkekben, akik látszólag lelkiéletet élnek s bíznak minden jogos alap nélkül. Várják, hogy beérnek a célhoz a lelkek nagy versenyében - pedig nem is futnak (1Kor 9,24). Akik koszorút remélnek nyerni, holott nem is küzdenek szabályszerűen (2Tim 2,5).
Tulajdonképpen csak egyféle bizalomnak van létjogosultsága. Ez a gyermek bizalma. Ez a bizalom azonban mindig alázatos bizalom. Kis Szent Teréz bizalma a legtökéletesebben alázatos. Szükséges ezt hangsúlyozni? - Igen, mert az alázatosság igazság. Ha tehát bizalmunk nem egészen alázatos, lelkiéletünk épületének alapja nem lesz szilárd. Mert az alázatosság az alap. Ha kicsi, ha gyönge, mégakkora palotát építhetünk is rá - egy kis földrengés, csekély szélroham összedönti az egészet.
Ami hamis, az előbb-utóbb elmúlik. Az igazság pedig örök. Ezért örök az alázatosság is.
Mi az igazság? Az, hogy mi valamennyien senkik, semmik vagyunk és csupa nyomorúság. Ami jó, szép van bennünk, rajtunk, azt nem tőlünk van, azt kaptuk. “Mid van, amit nem kaptál? Ha pedig kaptad, mit dicsekszel vele, mintha nem kaptad volna?” (1Kor 4,7). Ennek a gondolkodásnak mély gyökeret kell vernie bennünk.
Roppant egyszerű ez az igazság, de talán éppen azért oly megvetett - nem kapnak rajta, talán nem is értik, vagy inkább nem akarják érteni. Áldozatot kíván: teljesen le kell mondanunk magunkról. Megvetnünk énünket, nem bámulhatjuk és nem bámultathatjuk személyünket; a dicséretet, a hírt, a megbecsülést nem szabad hajhásznunk. Ellenkezőleg: örülnünk kell a gyalázatnak és a megaláztatásnak.
De kinek van kedve ehhez? - A szenteknek! A gyermeki lelkeknek, akik tisztában vannak saját becsükkel. Helyesen, az igazság szerint értékelnek - alázatosak.
A Bizalom nagy Szentje lelke legmélyéig alázatos. Teljesen tisztában volt önmagával, de nem tagadta le Isten ajándékait sem. Amilyen világosan lát ebben a kérdésben, épp olyan világosan meg is tudja ezt magyarázni.
“Ha a vászon, amelyen a művész dolgozik, képes volna gondolkozni és beszélni, bizonyára nem panaszkodnék azért, hogy az ecset szakadatlanul bököd és mázol rajta. Ugyancsak nem irigykednék az ecsetre sem, mert hiszen tudná, hogy szépségét nem ennek az ecsetnek köszöni, hanem a művésznek, aki azt kezeli. Viszont az ecset sem páváskodhatik amiatt, hogy a remekművet vele készítették, mert hiszen jól tudná, hogy a művész sohasem jön zavarba: hogy játszva oldja meg a nehézségeket, s nemegyszer puszta jókedvéből a leghiányosabb és legtökéletlenebb eszközöket használja a festésre. Én afféle kis ecset vagyok ...”
Nem egyezik-e ez a gondolkozás tökéletesen a Szentírással, a fent idézett Szent Pál-i mondattal?!
S mindjárt ezután jön a gondolat: ki vagyok én, s ki vagy Te, Istenem?! - Csak ennyit kell tudni, s ez elég az alázatossághoz. Nagy Szent Teréz azt mondotta: ha jól akarunk imádkozni, kezdjük mindig evvel a két kérdéssel az elmélkedést. Nos, akkor Kis Teréz mindig imádkozott s mindig jól - mert ez a két hatalmas kérdés át- meg átszövi minden írását, minden gondolatát, át és át az egész lelkét, emberi életét.
Az első kérdés a legmélyebb gondolat. Valóban nagyon mélyre száll le: az ember semmiségének feneketlen mélységére - ki vagyok én?! - A második a legmagasztosabb gondolat. A legmagasabbra száll, magasabbra nem szállhat: Istenhez - ki vagy Te, Istenem?!
Sajátságos a viszony a két gondolat között. Minél mélyebbre megyünk az elsőben, annál magasabbra jutunk a másodikban. Tehát minél mélyebb az alázatosságunk, annál tökéletesebb lesz Isten-szeretetünk. Mint valami mérleg - mondta valaki. Amíg az egyik szára megy lefelé, a másik ugyanakkor halad fölfelé. Ha megáll az egyik - a másik is. Nincs haladás se lefelé, se fölfelé.
Ez a két kérdés egy mérhetetlenül fontos erényt termel ki, lassabban vagy gyorsabban, de teljes bizonyossággal: az önismeretet. Ez az alázatosság alapeleme.
Kis Teréz ezt is gyönyörű hasonlattal állítja elénk. Egy napon egy marék búzakalászt hoztak neki. Kivett belőle egyet, amely annyira tele volt szemekkel, hogy lekonyult a szárán. Hosszasan nézegette, s azután így szólt: “Ez a kalász hasonló az én lelkemhez; az Úristen megrakott engem kegyelmekkel úgy a magam, mint a mások számára... Ó, én mindig meg akarok hajolni a mennyei ajándékok súlya alatt s ezáltal elismerni, hogy minden felülről jön.”
Ismerte önmagát, és megismerte a jó Istent. Minél mélyebben hajolt meg, annál magasabbra ment fölfelé. Mindig látta, jól és élesen: mily kicsiny és gyönge! Ezt írja magáról: “Még ha az összes teremtmények odahajolnának is feléje, hogy csodálják és elárasszák dicsérettel, az még csak árnyékát sem keltené benne a hiúságnak... mert Isten szemében nyomorúságos kis semminek tudja magát, nem pedig többnek annál.” Amikor összehasonlítja magát a szentekkel, oly különbséget lát maga között és közöttük, mint egy felhőbe nyúló hegycsúcs és a homokszem között.
És mégsem csügged! Azt gondolja -igen jól, s okosan gondolja - kicsinysége ellenére is törekedhet az életszentségre: “Megnövekedni nem tudok. El kell magamat viselni úgy, amint vagyok, az én számtalan tökéletlenségemmel.” S fölfedezi a liftet, a felvonót. Jézus karja lesz a felvonó, amely fölviszi Őt a tökéletesség csúcsára.
Most pedig álljunk meg itt egy pillanatra! Honnan buggyant ki lelkéből a határtalan bizalomnak ez a bő élővízsugara? Mert hiszen még a vaknak is meg kell látnia: micsoda hallatlan csodás bizalomáradat emeli ezt a szívet olyan nagy, de igen nagy magasságba! Hol a forrás? A bizalomnak ez a soha nem tapasztalt csodaforrása? Hol? - Hát a mély alázatosságban.
A lelkiéletnek egy egészen magától értetődő törvényszerűségével találkozunk itt. Minél jobban megismeri önmagát valaki, annál bizalmatlanabb lesz saját magával szemben. Viszont annál jobban fokozódik benne a bizalom Isten iránt. Amikor tehát a mérleg-féle szerkezet egyik szára száll lefelé, növekszik a bizalmatlanság a lélekben, de ugyanakkor annak megfelelően a másik szár megy fölfelé, s növekszik benne a bizalom Isten iránt.
Tökéletes bizalmatlanság és tökéletes bizalom! Két ellentétes sarkpont. A kicsiség, a pici gyermek alázatossága köti össze ezt a két végletet.
“Ha valaki kicsiny, jöjjön énhozzám!” (vö. Péld 9,4) Ő fedezte fel ezt a drágagyöngyöt s most fölhasználja. Nagyon jól tudja, hogy Istennek nincs szüksége senkire, s hogy néha a legkisebbnek adja meg a bölcsességet; túlságosan kicsinek érzi magát még ahhoz is, hogy hiú legyen; még az sem szomorítja el, ha azt látja, hogy csupa gyarlóság, sőt örül, ha újabb tökéletlenségre akad. Ezek ellenére - nem! - javítja ki: ezek miatt még nagyobb benne a bátorság, még lángolóbb, mindent elborító a bizalom: Jézus karjaira hagyatkozni, szentnek, nagy szentnek lenni - meghódítani eget-földet, jót tenni mindenkivel, a még halála után is rózsaesőt hullatni a mennyből az emberekre.
Ő mondta: “Igen, én megértettem a szívbéli alázatosságot.”
Valóban szívből volt alázatos. Mi pedig megértettük, hogy bizalma azért volt oly határtalan, mert oly igen nagy volt az alázatossága.
* * *
Szemem előtt tartom: olyan bizalom, amely csodákat művel, csak mély alázatosságból fakadhat. - Alázatos leszek, mélyen alázatos, mint a kisgyermek...