AVILAI SZENT TERÉZ: A LÉLEK FOHÁSZAI ISTENHEZ

XVII.

Ó Istenem, kinek bölcsessége végtelen, határtalan, mérhetetlen és felülmúl minden angyali és emberi értelmet! Ó szeretet, ki engem jobban szeretsz, mint ahogy én magamat tudom szeretni, s annyira, hogy azt felfogni sem tudom! Vajon miért akarok én többet óhajtani, Uram, annál, amit Te akarsz nekem megadni?! Miért fárasztom én magamat azzal, hogy e vágyaimnak megfelelő dolgot kérek Tőled, tekintve, hogy mindazt, amit az én értelmem el tud képzelni, és amit akaratom képes óhajtani, Te már elejétől végig megérted, míg én ellenben azt sem tudom, mi válik hasznomra. Ki tudja, hogy az, amit az én lelkem, mint igen előnyös dolgot kíván, nem okozná-e vesztemet? Mert hiszen, ha erre kérlek, hogy ments meg valamely szenvedéstől, holott az talán nekem lelki javamra szolgálna, vajon nem kérek-e Tőled, Istenem, ilyenkor káros dolgot?! Ellenben, ha azért esedezem, hogy adj nekem szenvedést, az talán nem lesz arányban az én türelmemmel, amely gyönge lévén, talán nem képes elviselni akkora csapást; vagy pedig, ha el is viselné és nem elég mély bennem az alázatosság, azt képzelhetném, hogy valami nagyot tettem, holott az egész a Te kegyelmednek műve volt, Istenem. Szeretnék szenvedni, de azt óhajtanám, hogy ezáltal ne essék csorba a jó hírnevemen, amelyet a Te szolgálatod érdekében szükségesnek tartok, és azt hihetném, hogy ebbe a felfogásomba nem játszik bele az önszeretetem és becsületemhez való ragaszkodás. Pedig lehetséges, hogy éppen az, amit én veszteségnek tartok, hasznára volna a Te szolgálatodnak, amely az én egyetlen célom.
Mennyi mindent mondhatnék még annak bizonyításara, hogy nem vagyok képes megérteni önmagamat, azonban Te mindezt nagyon jól tudod, minek írok tehát?! Azért írok, ó Istenem, hogy olyankor, amidőn e nyomorúságom nagyon érezhetővé válik és értelmemre fátyol borul, megtaláljam ezeket a gondolatokat ebben a kéziratomban. Mert bizony igen gyakran megtörténik, Uram, hogy teljesen nyomorultnak, gyöngének és kislelkűnek érzem magamat. Ilyenkor valósággal kutatni kezdem, hogy mi lett a Te szolgálódból, akiről az ember azt gondolhatta volna, hogy elegendő kegyelmet kapott Tőled, és képes megküzdeni ezen világ összes viharaival. Nem, Uram Istenem, nem akarok többé megbízni a magam vágyainak józanságában. Válaszd ki számomra Te azt, amit jónak tartasz, és én ugyanazt óhajtom, mert egyedüli célom, hogy neked kedvedben járjak. Hiszen, ha Te, Istenem, ki akarnál engem elégíteni és teljesítenéd összes vágyaimat, belátom, hogy el volnék veszve.
Milyen nyomorult a halandóknak bölcsessége és milyen bizonytalan az előrelátásuk! Gondoskodjék a Te Fiad, Uram, a szükséges eszközökről, hogy az én lelkem inkább a Te kedvedet keresse, mint a magáét. Ne büntess engem azzal, hogy megadod, amit akarok vagy óhajtok, hacsak a Te szereteted (amely mindörökké éljen bennem) nem kívánja ugyanezt. Haljon meg már végre bennem az az „én” és éljen bennem az, aki több mint én és jobb számomra, mint én magam, hogy egészen neki szolgálhassak. Ő éljen és adjon nekem életet. Ő uralkodjék és én legyek az Ő rabszolgája, mert az én lelkem nem óhajt más szabadságot. Hogyan is lehet szabad az, aki elfordult a legfőbb Lénytől?! Van-e más olyan nyomorult rabság, mint azé a léleké, amely elhagyta Teremtője kezét? Boldogok azok, akikre rá vannak verve Isten jótéteményeinek láncai és bilincsei, és akik képtelenek arra, hogy azokat összetörjék. Erős e szeretet; mint a halál és kemény, mint az alvilág. Boldog az az ember, aki megkapta az Ő kezétől a halálos döfést, és akit ő beletaszított ebbe a mennyei alvilágba, ahol nem remélheti azt, hogy kiszabadul, jobban mondva, nem kell attól félnie, hogy onnét valaha is száműzzék! Azonban jaj nekem, Uram, ameddig ez a halandó élet tart, az örök élet mindig veszedelemben forog.
Ó, te élet, te ellensége az én boldogságomnak - miért nincs az megengedve, hogy kioltsalak?! Tűrlek azért, mert Isten tűr; elvisellek, mert az övé vagy; ne légy tehát árulóm és ne légy velem szemben háládatlan. Mindamellett, jaj nekem, Uram, milyen hosszú ez az én száműzetésem! Igaz, hogy rövid minden idő, ha arról van szó, hogy rajta a Te örökkévalóságodat vásároljuk meg; ellenben nagyon is hosszú egy nap, sőt egyetlen óra is az olyan ember számára, aki sohasem tudja, mikor bánt meg Téged, és aki folyton attól fél, hogy bűnt talál Ellened elkövetni! Ó te szabad akarat, aki olyan rabja vagy a szabadságodnak, amíg csak nem ver láncba a félelem és szeretet az iránt, aki téged teremtett! Ó, mikor jön már az a boldog nap, amikor belefulladsz a végtelen igazságnak mérhetetlen tengerébe, ahol nem lesz többé bűnözési szabadságod és nem is fogod azt többé óhajtani. Ott aztán biztonságban leszel minden nyomorúságtól, mert a te Istenednek élete fog téged megnemesíteni.
Milyen boldog vagy Te, Istenem, mivelhogy ismered, szereted, élvezed önmagadat és nem is tehetsz másképp. Nincs, nem lehet és nem is volna tökéletesség, ha lenne szabadságod arra, hogy megfeledkezzél önmagadról és ne szeresd önmagadat. Akkor fogsz majd te is megpihenni lelkem, ha majd összeölelkezel ezzel a végtelen kincseddel, ha majd érted azt, amit Ő ért, szereted, amit Ő szeret és élvezed azt, amit Ő élvez. Ott majd elveszted a te változékony akaratodat, ott majd nem lesz több változás, mert Istennek kegyelme oly nagyot tesz veled, hogy részesévé leszel az isteni természetnek, és pedig oly tökéletesen, hogy már nem leszel képes és nem is fogod kívánni, hogy képes légy megfeledkezni a legfőbb jóról, sem pedig abbahagyni azt, hogy őt élvezd és szeresd.
Boldogok azok, akik be vannak írva ennek az életnek a könyvébe. De ha te is be vagy írva lelkem, akkor miért szomorkodsz és miért zavarsz meg engem?! Remélj Istenben, akinek most is megvallom bűneimet, hirdetem irgalmát és zengem dicséretét folytonosan fohászkodva az én üdvözítő Istenemhez. Lehetséges, hogy eljön a nap, amikor majd az én dicsőségemről is énekelek neki; amikor a lelkiismeretem nem fog már mardosni; amikor már megszűntek az epedések és a félelmek; addig azonban a reményben és a hallgatásban lesz az én erősségem. Inkább akarok élni és halni az örök élet utáni törekvésben és reményben, mintsem bírni az összes teremtményeket és a földnek minden kincsét, amely amúgy is el fog múlni. Ne vond meg tőlem támogatásodat, Uram; Tebenned remélek, ne szégyenüljön meg reményem, maradjak mindig hű Hozzád, és tégy velem tetszésed szerint!