2009. március 12., csütörtök

AVILAI SZENT TERÉZ: A LÉLEK FOHÁSZAI ISTENHEZ

III.

1. Elgondolom, Uram, Istenem, hogy mekkora dicsőséget tartasz készen azok számára, akik állhatatosan teljesítik akaratodat; látom, hogy a Te egyszülött Fiad milyen fáradság és szenvedés árán szerezte meg azt nekünk, s hogy mi mennyire érdemtelenek vagyunk reá; világos előttem, hogy milyen rettenetes bűn hálátlansággal fizetni azért a szeretetén, amely ekkora áron tanított meg bennünket szeretni: és lelkemet nagy fájdalom járja át. Hogyan lehetséges az, Uram, hogy mindez feledésbe tud menni, s hogy a halandó ember annyira meggondolatlan és vétkezik ellened?! Ó, Megváltóm, hogyan tudnak az emberek ennyire megfeledkezni önmagukról? Mekkora a Te Jóságod, hogy ilyenek után mégis megemlékezel rólunk! Elbuktunk; megsebeztünk Téged halálos bűnnel, és Te mindezt elfeleded; újra kezedet nyújtod nekünk, felébresztesz bennünket ebből a gyógyíthatatlan őrjöngésből azért, hogy óhajtsuk, és Tőled kérjük az egészséget. Áldott legyen az ilyen Úr! Áldott az ekkora irgalom! Dicsértessék mindörökké ez az ennyire gyöngéd részvét!

2. Ó, én lelkem, áldjad mindenkoron ezt a nagy Istent! Hogyan is lehetne Őellene fordulni? Ó, milyen átok a jótétemény nagysága a hálátlanokon! Segíts ezen, Uram! Ti pedig emberek fiai, meddig lesztek nehéz szívűek! Meddig lesztek szívtelenek e végtelenül kedves Jézus iránt? Hogyan? Hát a mi rosszaságunk mindig győzedelmeskednék Őrajta? Ó nem. Hiszen az ember élete elfonnyad, mint a mező virága, és el fog majd jönni a Szűznek Fia, hogy kimondja azt a rettenetes ítéletet. Ó, hatalmas Istenem! Tekintve, hogy akaratunk ellenére is ítélőbírónk leszel, miért nem igyekszünk úgy tenni, hogy abban az órában meg legyél velünk elégedve? Azonban kinek lehetne kifogása ilyen igazságos bíró ellen? Boldogok azok, akik abban a rettenetes pillanatban Veled együtt fognak örvendezni, én Uram, én Istenem! Hát még hogyan örül majd az, akit Te fölemeltél; aki belátta, hogy milyen nyomorultul rohant vesztébe egy pillanatnyi élvezetért, és aki elhatározta, hogy mindig és mindenben kedvedre akar lenni! Természetesen a Te kegyelmed segélyével, de hiszen Te, lelkemnek Kincse, azt sohasem tagadod meg azoktól, akik Téged szeretnek, és mindig meghallgatod azt, aki hozzád kiált. Hogyan tudjon az ember ilyenek után élni? Hiszen az embert folyton öli az a gondolat, hogy elvesztette azt a nagy kincset; keresztségi ártatlanságát. Igen, a legjobb élet, amelyet az ember élhet, az, hogy folytonosan haldoklik ettől a bánattól. De az olyan lélek, amely Téged gyöngéden szeret, hogyan szenvedje tovább ezt a vértanúságot?!

3. Azonban milyen bohó kérdést intézek hozzád, Uram! Mintha csak megfeledkeztem volna végtelen nagyságodról és irgalmadról; mintha csak kiment volna az eszemből, hogy miként jöttél e világra a bűnösök kedvéért, hogyan vásároltál meg minket olyan drága áron, és hogyan fizettél bűnös örömeinkért olyan kegyetlen kínszenvedések és ostorcsapások elviselésével! Vakságomat jóvátetted, mikor bekötözték isteni szemeidet, hiúságomat pedig, mikor tövissel koronáztak meg. Ó, Uram, Uram! Mindez csak annál jobban fáj az olyan léleknek, amely Téged szeret. Egyetlen vigasztalásom az, hogy ha majd mindenki megtudja rosszaságomat, annak alapján mindörökre fogja dicsőíteni a Te irgalmadat. Mindamellett nem tudom, még ez is képes-e szüntetni fájdalmamat, mindaddig, amíg színről-színre nem láthatlak ott, ahol véget érnek ezen mulandó élet összes nyomorúságai.

Nincsenek megjegyzések: