2009. március 12., csütörtök

KILENCEDIK NAP (HÉT)

A LEHETŐ LEGERŐSEBB ELTÖKÉLT SZÁNDÉK


Most már visszatérve azokhoz, akik ezt az utat választják s nem akarnak megállni, míg csak el nem érnek a végére s isznak az élet vizéből: ezeknek legelső sorban azt kötöm a lelkükre, hogy mindjárt a legelején a lehető legerősebb eltökélt szándékuk legyen folyton előre haladni, amíg csak el nem érik a célt, történjék akármi, érje őket bármi; legyen bár sok szenvedés a részük; szólják meg őket mégannyian; akár legyen kilátásuk arra, hogy elérik a forrást, akár pedig le kelljen törniük a szenvedések súlya alatt és meghalniok útközben; akár kitartson a bátorságuk mindvégig, akár elfogyjon: egyszóval ki kell tartaniok még akkor is, ha fejükre szakadna a világ. (TÚ 21. fej. 137-138.old.)
Képzeljük a dolgot úgy, mintha a mi lelkünk egy gyönyörű szép várkastély volna, egy darab gyémántból, vagy ragyogó kristályból faragva, benne pedig sok lakás, mint ahogy az égben is sok van. (BV 1. lakás 1.fej. 262 old.)
Amennyire én képes vagyok a dolgot megérteni, a lelki várkastély belsejébe csak egy kapu vezet s ez az imádság és az elmélkedés. (BV 1. lakás 1.fej. 266 old.)
(Állhatatosságra) van ám itt a legnagyobb szükség, s ha ez megvan bennünk, nagyon sokat érhetünk el. Rettenetes ugyanis az a küzdelem, amely itt folyik a rossz szellem ellen; sokkal félelmetesebb és fájdalmasabb, mint az, amelyet az előbbi lelki lakásban kellett e léleknek megvívnia. (...) Itt állítja az ördög a lélek szeme elé a világi dolgoknak viperáit s úgy tünteti fel azok élvezetét, mintha örökké tartana; (...) barátai és rokonai szeretetét; egészségi állapotát, amelyet szerinte az önsanyargatás tönkre fog tenni (...) és mit tudom én, hány más ezerféle akadállyal ijesztgeti. (BV 2. lakás 1.fej. 283 old.)
A léleknek tehát sokat kell itt szenvednie. Legtöbbet akkor, ha az ördög jellemet és erőt vesz benne észre s ennek alapján attól fél, hogy előbbre talál haladni. (BV 2. lakás 1.fej. 285 old.)
Mit mondjunk már most azoknak, akik Isten kegyelmének segítségével győztesen kerülnek ki ezekből a harcokból (...): Beatus vir, qui timet Dominum” (Boldog ember, aki féli az Urat - Zsolt 111,1). (...) Biztosra veszem ugyanis, hogy ha ezeken egyszer túl van, az Úr mindig megadja neki a lelkiismeret nyugodtságát. (BV 3. lakás 1.fej. 291 old.)
Teréz A belső várkastélyban útjelzőkkel látja el számunkra azt az utat, amelyet ő bejárt. De úgy teszi ezt, hogy mindannyian magunkra ismerhetünk benne. Ez igaz még a legbelső lakásokban is. Az a tanítás, amelyet ezekkel kapcsolatban elmond, jól alkalmazható azokra is, akik még egyáltalán nincsenek ezen a fokon. Ahogy már A tökéletesség útjában is tette, arra buzdít, hogy vágjunk neki az Istennel való egyesülés útjának.
Számára ez az út az imádság. Az Istennel való kalandot úgy fogja fel, hogy az ember egyre mélyebben hatol saját benső világába. A lélek egy kristály-kastély, amelynek középpontja felé haladva számos lakáson kell keresztülmennünk. A legbelsőben lakik a Király, aki megígérte, hogy hozzánk jön és nálunk fog lakni (vö. Jn 14,23). Az ördög azonban arra csábít, hogy önmagunk felszínén, azaz a kastélyon kívül éljünk. Ahol a kincsed, ott a szíved is (Mt 6,21). A világ szükséges, hasznos vagy felesleges dolgai ingerlik bírvágyunkat, és sokszor ártalmasak is. Szívünk kötődik hozzájuk és ettől valamiképpen szinte benne élünk. Gondoljunk arra, mekkora helyet foglalhat el életünkben egy - jogos vagy jogtalan - érzelem, egy szakmai probléma vagy egy kívánt tárgy megszerzése. Teréz szerint a keresztény élet ezzel szemben kísérlet arra, hogy minden helyet a benső vendégnek tartsunk fenn: Járj előttem - mondja Isten Ábrahámnak (Ter 17,1). A lélek tehát arra kap meghívást, hogy fokozatosan behatoljon önmagába, míg végül állandóan azzal a vendéggel marad - ha Isten megadja neki -, aki a hetedik lakásban lakik.
Az imádság ekkor már kijelölt út, a kastély kapuja. Teréz azonban alig tesz különbséget az elmélkedés és az imaélet között. A bensőséges barátság - ahogyan már mondtuk - ugyanúgy fejlődik a fazekak között, mint a rejtett zugokban. Persze ez a kölcsönös és egészen meghitt jelenlét a legintenzívebben az imádságban valósul meg, ami a kastély kapuja.
Teréz egész életében küzdött azért, hogy az egyszerű hívőnek joga legyen az imaélethez. Nem félt attól, hogy szembeszálljon kora “művelt embereivel”, akik összeráncolt szemöldökkel tekintettek e törekvésre, mert attól tartottak, hogy a kevésbé tanult embereknél, különösen a nőknél, eltévelyedéshez vezethet. Az a küzdelem, amelyet Teréz folytat az imaéletért - beleértve annak legmagasabb fokát is, ha Isten meg akarja adni -, nem más, mint annak hirdetése, hogy minden megkereszteltnek joga van a kegyelmi élet fejlesztéséhez.
Ennek érdekében nem szabad fukarkodni az eszközökkel. Teréz egész energiáját felismerjük ebben a lehető legerősebb eltökélt szándékban, hogy nekivágjon a tökéletesség útjának. Állhatatosan meg kell maradnunk az imaélet útján. Össze kell szednünk magunkat, amikor csökken az energia. Hűségesen ki kell tartanunk, amikor az első elégedettség megszűnése után szórakozottak, üresek vagyunk, és az az érzésünk, hogy az időnket vesztegetjük. Ahogy Teréz idejében a “művelt emberek” tiltásai, manapság azok a közhelyek éreztetik ilyenkor erejüket, amelyek az ima cselekvésgátló szerepét hangoztatják, mert a valóságból való menekülésnek tekintik. A Szentanya kifogásolta kora ellenvetéseit. Napjainkban is szerkeszthetnénk egy ennek megfelelő “litániát”. Fontos ilyenkor egy tapasztalt lelkivezető támogatása, hogy segítsen a megkülönböztetésben és a helyes irány megőrzésében. A világ fejedelme ugyanis tudja, hogyan kell felvenni a világosság angyalának álarcát és a kísértést a jó színében feltüntetni. Teréz még emlékszik rá, hogy fiatalkorában egészen odáig jutott, hogy az alázatosságra hivatkozva elhagyta az imádságot.
A rossz szellem annál is ádázabb, mivel tudja, hogy ha elindultunk ezen az úton, nem járunk rajta egyedül. Egy lélek, aki felemelkedik, felemeli az egész világot. Némelyek arra hivatottak, hogy sok más lelket is maguk után vonjanak, s számukra a kísértő a legszörnyűbb támadásokat tartogatja. A második lakás a lelki harcokat írja le röviden. Teréz, akinek apja és testvére is katona volt, az egész, számára ismerős, háborús szókincset felvonultatja itt. Nem vethetjük szemére, hogy szirupossá tette volna a bemutatást. Azok az oldalak, amelyeken errő beszél, megfelelnek Keresztes Szent János A Kármelhegy útja című műve hasonló részeinek. Mégsem hiányzik belőlük a szükséges bátorítás.
Azt is bizonyítják, hogy ha hosszabb ideig el is húzódnak ezek az erőfeszítések, meglesz az eredményük. A harmadik lakásban Teréz leírja azt a lelket, aki állhatatossággal jó szokásokra tett szert. Az imádság nem kérdéses többé, egyszerűvé vált, inkább szeretet, mintsem megfontolások töltik ki. Maga az élet is erényes lett, már nem kell szándékosan elkövetett súlyos vagy bocsánatos bűntől tartani, a jó szokások gyökeret vertek. A lélek hálát adhat, hogy elérkezett ide. Boldog ember, aki féli az Urat.
Pedig csak ekkor kezdődik igazán a ajva. Ez az erőfeszítés ugyanis, bár bizonyára Isten kegyelmével tettük, mégiscsak korlátozott, elszórtan felbukkanó emberi próbálkozás marad. Elég egy nagyobb próbatétel fuvallat - Teréz ad rá néhány példát -, hogy a nagy nehezen felhúzott épület törékenysége megmutatkozzék. Mi hiányzik hát?
Az, hogy maga az Úr vegye kezébe a dolgot. Lisieux-i Szent Teréz zseniális hasonlata világítja meg mélyebben a gondolatot. A kisgyerek - mondja Teréz - a lépcső alján áll, szeretné utolérni mamáját, aki már fenn van. Nem elég nagy ahhoz, hogy az első lépcsőfokot megtegye. Felemeli pici lábát, és megpróbál felmenni. De túl kicsi, mozdulata sem megfelelő. Ha hamar abbahagyja a kísérletet, mamája azt gondolja majd, hogy jól érzi magát odalenn és otthagyja. De ha tovább próbálja a mozdulatot, a mama megérti, karjába kapja és felviszi a lépcsőn.
Urunk, te csupán az állhatatosság jelét várod tőlünk. Ha el tudjuk juttatni hozzád, eljön a pillanat, amikor kezedbe veszed a dolgokat. Akkor, amikor jónak ítéled: az első vagy a tizenegyedik órában, ez a te titkod. De eljössz. S akkor már nem a magunk emberi elgondolásai irányítanak majd minket, hanem a Te szándékaid. Tevékenységünk az imában és a hétköznapi teendőkben egyaránt kézjegyedet hordozza majd. Lisieux-i Teréz a mama karjában megtett lépcsőről beszél. Avilai Teréz a szemlélődés vizéről. Mindegy, milyen a hasonlat, ha jól szemlélteti a dolgot! S add meg hozzá a szükséges eltökéltséget, hogy megértessem veled: tényleg akarom!

Nincsenek megjegyzések: