Második nap

Bizalom az Atyában

Az ember a kegyelem állapotában sohasem lehet szerencsétlen. Van Atyja, aki gondoskodik róla. Isten a bűnösről is gondoskodik, de az vagy nem akar tudni róla, vagy egyenesen megtagadja a Gondviselő Atyát. Mi azonban vettük a gyermekké fogadás lelkét, nem pedig a szolgaságét, azért nincs mit félnünk, sőt bizalommal kiálthatjuk: Abba! Atyánk! Isten gyermekei vagyunk, az Ő örökösei, Krisztusnak pedig társörökösei (Róm 8, 15-17).
Ne féljünk tehát, hanem bízzunk! Soha ezt az evangéliumon alapuló tant még senki jobban meg nem értette, meg nem fogadta, soha senki gyöngédebben, meghatottabban még nem írt róla, mint a Bizalom Szentje.
Ez az Ő sajátos külön erénye.
Hogy van az, hogy nekünk a Szentháromság első Személye, az Atya, rideg, mellőzött, majdnem hogy semmitmondó fogalom? Pedig ezerszer és milliószor eldaráljuk a Miatyánkot!... Miért nem bízunk Benne, nemcsak fönntartás nélkül nem, de még kevésbé is alig? Rossz kedvünkben pedig és amikor ránk jár a rúd , egyszerűen kétségbe vonjuk, hogy van isteni Gondviselés?! Mintha nem is lenne Atyánk!...
Mily csodálatosan szép jelenet, amikor Kis Teréz ott varrogat a cellájában és a belépő újoncnövendék elámul a Szentnek mennyei arckifejezésén:
- Mire gondol most? - kérdi tőle.
- A Miatyánkról elmélkedtem - volt a felelet. - Olyan édes dolog, hogy az Úristent a mi Atyánknak szólíthatjuk... - s szemeiben könnyek ragyogtak.
Micsoda hálás szív, milyen gyönyörűségesen szép tiszta gyermeklélek tükröződhetett azokban a ragyogó könnycseppekben! Pedig ki mondhatná el közülünk - a tárgyilagos igazság szerint -, hogy többet szenvedett testben és lélekben, mint a kis Szent; hogy jobban kijutott volna a megpróbáltatásokból bárkinek, mint a Keresztre feszített ezen hősi jegyesének, aki elepedett a vértanúság után, nemcsak a test, de a lélek vértanúsága után is, és visszavonhatatlanul belevette programjába: “Mindenáron el kell nyernem Szent Ágnes pálmáját, ha nem lehet vérrel, hát akkor szeretettel!” És elnyerte!...
Honnan tehát, honnan ez a határtalan bizalom az Atya iránt?
Kis Szent Teréznek igen magas - miért ne mondhatnánk! - tökéletes fogalma van az Atyáról. Ezért tökéletes a bizalma is Iránta. Az Atya - maga a Gondviselés gyermeke számára. “Igazán nem látom be, miképpen kaphatok az égben többet, mint amennyit itt kapok -, igaz, látni fogom az Úristent, de az, hogy Vele leszek, az már most is megvan nálam itt a földön.”
Az Atyától kap a gyermek mindent: ruhát, élelmet, fedelet, oltalmat, nevelést - igen, igen, a mennyei Atyától a szenvedést, a kereszteket, a feddést, a sanyargatásokat, mint az Ő szeretetének félre nem érthető jeleit (Jel 3, 19). De az örömöket is, a lelkieket, a testieket és a napsugarat: a szívbe és a virágokra; Tőle kapjuk a hajlamot és erőt az életszentségre, a legjobb Édesanyát, Máriát, és a Salutaris Hostiát, az Üdvösséges Ostyát.
Valóságos atyát - a szónak legszebb, legnemesebb, legideálisabb értelmében édesatyát lát mindig az elsőszemélyű Istenben, akihez lehetetlen nem föltétlen bizalommal közelednie. “Ó, Istenem, milyen jó vagy! Mennyire erőnkhöz méred a szenvedéseket!”
Csoda-e, ha megnőtt nagyra, nagyobbra, mint a kéklő égboltozat, a bizalom a mennyei Atya iránt ebben az okos, nagyszívű gyermekben!
Beteg volt, szinte gyógyíthatatlan - legalábbis atyja így gondolta. De ő bízott s megérezte ez a betegség nem válik halálra, hanem Isten dicsőségére. És még nővére, Paula beöltözésén is részt vehetett. Úgy érezte, s nem alaptalanul - a Sátán kínozza, gyötri, s bár ezt Isten megengedi, mégis angyalokat - drága szerető testvéreket - adott melléje, hogy támogassák, ápolják, és szünet nélkül imádkozzanak érte. Szinte elragadtatásban tör ki, amikor ennyi jót, ily édes gondoskodást tapasztal a Gondviselő Atya részéről: “Ő annyira gazdag, hogy túláradólag adja meg mindazt, amit Tőle kérek, annak ellenére, hogy nem vesztegetem az időt hosszadalmas felsorolásokra.”
Tele, tele van csordultig a lelke! A szent, szinte a végtelen határait súroló bizalom ömlik, árad ebből a szeretetre méltó, pompás gyermekből.
Egyszer a kertben sétált betegen; megállt egy kis fehér tyúk előtt, amely szárnya alatt rejtegette bájos kiscsibéit. Szemei megteltek könnyel, nem bírta tovább, föl kellett mennie cellájába, hogy szabadon kisírhassa magát: “Egész életem folyamán így tett velem Isten: teljesen szárnyai alá rejtett. Nem tudom kifejezni, mi ment végbe a szívemben!”
Magyarázza hosszasan, újra meg újra visszatérve erre a tárgyra: miért lehetünk, miért kell lennünk bizalommal a mi Atyánk iránt!
Ó, mily sok, temérdek jó származik ebből! Tiltakozik az ellen, mintha csak a nagy bűnökből megtértek tudnák igazán szeretni Istent, mintha csak bennük tudna elérhetetlen magasságokig fellángolni a bizalom! Roppant világos hasonlatot mond erről:
Egy orvos fia kőbe botlik, csontját töri. Az apa meggyógyítja, hiszen orvos. Persze, hogy hálás a fiú atyjának. Az apa legközelebb titokban eltünteti a köveket fia útjából. A fiú nem tud róla; nem is lesz, nem is lehet érte hálás. De egyszer megtudja. Micsoda hála, mily szeretet, mily határtalan bizalom lobog fel benne jóságos atya iránt!
Így van ez a lángeszű, lánglelkű gyermek a mi Atyánkkal. Bízik benne, végtelenül, hiszen minden követ fölszedett az útjából, hogy el ne essék, össze ne zúzza magát. “Neki nem sokat, hanem mindent elengedett az Úr, ezért szereti Őt a bolondulásig.”
És mi?!... Hányszor botlottunk, kőbe ütöttük lábunkat, holott angyaloknak parancsolt felőlünk az Úr - de persze, mi ostobák, éltünk szabad akaratunkkal! Ó, hányszor meggyógyított bennünket Atyánk, a mi Atyánk, a mennyei orvos! És hány követ hengerített el utunkból, csak Ő maga a megmondhatója! És még sincs bennünk bizalom?!...
Nem ez a legeslegnagyobb baj a világon?! Nem a háború, nem az emberi gonoszság, nem a népek önző versenye, nem az ördög ravaszsága és vagyonok, életek összeomlása, meg a koldusbot - hanem a bizalom hiánya az isteni Gondviselésben, a mi Atyánkban! Nem tudjuk, de nem is gondolunk rá - ezer más dolgon törjük hasztalan fejünket! Nem tudunk ráeszmélni, hogy a mennyei Atya - atya, a legszeretőbb édesatya akkor is, amikor szenvedéseket, bajokat, megpróbáltatásokat küld: mert a mi javunkat, legfőbb javunkat, örök javunkat akarja. Atya, amikor büntet, atya, amikor vigasztal. A legszeretőbb atya Ő, “aki tulajdon fiát sem kímélte, hanem odaadta értünk mindnyájunkért, miképp ne ajándékozna vele együtt mindent nekünk?!” (Róm 8,32)
De mi lidércfények után futunk. - Ez Kis Teréz szava. Emberekben bízunk, holott csak Isten érdemes bizalmunkra. “Hogyan volna képes - mondja a Szent - Istennel egyesülni bensőleg az olyan szív, amely átengedi magát az emberi ragaszkodásnak?!”
Igaza van! Lidércfény és hiúságok hiúsága minden e világon, Isten egy szerelmén kívül (Kempis).
Mi a bizalom jutalma? - Isten önmaga!...
* * *
Fölteszem tehát magamban: a mi Atyánk ezentúl az én atyám lesz, s úgy bízom benne, mint a Bizalom nagy Szentje.