HETEDIK NAP (HÉT)

AZT AKAROM, HOGY EZENTÚL
NE TÁRSALOGJ EMBEREKKEL


Az én lelkem ekkor még nem volt erős, sőt nagyon is gyenge volt. Különösen nehezemre esett lemondanom egyes baráti összeköttetésekről, amelyekben végre is nem volt semmi sérelem Isten ellen. (...) Gyóntatóm azt felelte, hogy ajánljam a dolgot néhány napig az Úristennek, s mondjam el a “Veni Creator” himnuszt, arra a szándékra, hogy világosítson fel az Úr, s adja értésemre, mit kell tennem. Egy napon tehát, miután hosszú ideig imádkoztam s esdve kértem az Urat, segítsen meg, hogy egészen kedvében járhassak (...), olyan hirtelen jött reám az elragadtatás, hogy majdnem egészen magamon kívül voltam. (...) A következő szavakat hallottam: “Azt akarom, hogy ezentúl ne társalogj emberekkel, hanem csak angyalokkal.” (...)
Ezek a szavak be is teljesedtek. Tényleg azóta sohasem szoktam többé tartós barátságot kötni, vagy ilyenbe örömömet találni, vagy különösebb vonzalommal viseltetni mások irányában, kivéve, ha tudom, hogy jó barátai az Úristennek és igyekeznek Őneki szolgálni. (Ö 24. fej. 248-250. old.)
Nagy hibám volt és sokféle káros következménnyel járt reám nézve, hogy ha valakiben rokonszenvet tapasztaltam magam iránt, s ha egyébként tetszett nekem, annyira megszerettem, hogy teljesen eltöltötte a bensőmet és folyton rajta járt az eszem. Semmiképpen sem volt szándékom ezzel Isten ellen véteni, de hát nagyon is szerettem az illetőt látni, reá gondolni, és foglalkozni jó tulajdonságaival. (...) Amióta láttam az Úrnak nagy szépségét, nincs számomra senki, aki Őhozzá fogható volna, s nekem tetszenék vagy engem le tudna kötni. (...) Teljesen meg tudom őrizni a szabadságomat. Akármit is lássak azóta idelent, az mind undorral tölt el, mihelyt összehasonlítom azzal a végtelen kedvességgel, amelyet az én jó Uramon láttam. Nincs tudomány, nincs kellemes benyomás, amelyet én azóta becsülni tudnék, ha egybevetem vele azt a boldogságot, amelyet annak az isteni szájnak egyetlen szava (...) szerez nekem. (Ö 37. fej. 420. old.)
Megtörtént például egyik -másik gyóntatómmal - mert igazán az Úristen képviselőit látom mindig lelki vezetőimben, s így természetes, hogy nagyon szeretem őket, és legjobban őhozzájuk ragaszkodom - megesett, mondom, hogy az én lelkiismeretem teljesen nyugodt lévén, nagyon ki találtam mutatni irántuk való vonzalmamat; ők pedig, amint Istennek lelkiismeretes és buzgó szolgáihoz illik, attól félve, hogy én túlságosan ragaszkodom hozzájuk, vagy - ha még oly ártatlanul is - beléjük szeretek, keményen bántak velem (...) Én nevettem magamban, mert láttam, hogy mennyire tévednek. Nem mondtam ugyan meg nekik egészen nyíltan, hogy mennyire nincs bennem semmiféle ragaszkodás bárkinek irányában, hanem egyszerűen megnyugtattam őket. Mikor azután jobban megismertek, belátták, hogy mekkora szabadsággal ajándékozott meg engem e tekintetben az Úr.
(Ö 37. fej. 420-421. old.)

Érezzük Szent Pál hatását (Fil 3,4-14) az Úr nagy szépségéről szóló részben. Észrevehetjük, hogy az elragadtatásban hallott szó is az ő visszhangja a Teréz által ismert latin fordításban: A mi beszélgetésünk a mennyben van (vö. Fil 3,20). Teréz, az egyházdoktor így csatlakozik Keresztes Szent János tanításához: azzal a mindennel szemben, amit Isten szépsége jelent, bármilyen más, mégoly tiszteletreméltó dolog is semminek számít. Még a legdrágább barátságok is.
Teréznek mindig nagy tehetsége volt a benső barátságokhoz. Fiatal lányként, majd apácaként a családi ház és a Megtestesülésről nevezett kolostor középpontja volt. Ez a képessége egy időben valamelyest szétszórttá tette, olyan barátságokat kötött, amelyek erényeit ugyan nem, összeszedettségét azonban veszélyeztették. Becsületes emberek számára azért is volt olyan rokonszenves, mert megérezték, mennyire tiszta, mennyire képtelen a becsülettel szembeni legkisebb megalkuvásra is, később pedig azt, mennyire kötődik az Úrhoz. Semmi meglepő nincs tehát abban, hogy két-három évvel végleges megtérése után még mindig küzd olyan barátságokkal, amelyek természetesen nem sértik Istent, de túl sok helyet foglalnak el életében. Kölcsönös volt a szeretet, hálátlanságnak tartottam szakítani az illetőkkel. (Ö 24. fej. 248. old.)
Isten azonban, aki meghódította, féltékeny Isten. Minden helyet Ő akar elfoglalni Teréz szívében. Teréz pedig egészen kedvében akar járni, imádkozik, erősen akar megszabadulni egy barátságtól, s egészen belebetegszik. (Ö 24. fej.) Nem sikerül neki, végül lemond a küzdelemről, mert úgy látja, hogy nincs benne semmi rossz. (Ö 24. fej.) Ne kicsinyeljük le Teréz erőfeszítését. Nem a nagylelkűség hiányzik belőle, hanem a megkülönböztetés világossága. Ezért ajánlja akkori gyóntatója, Juan de Pranados atya, hogy hívja segítségül a Szentlelket.
A Lélek a villám gyorsaságával avatkozik be. Egy pillanat alatt megszabadítja attól, amit az aktív éjszaka nem tudott eltávolítani. Segítségével lemond erről a - tulajdonképpen nem rossz - barátságról, és gyóntatójának utasításai szerint mindent a helyére tesz.
Meg kell állnunk ennél a mély jelentéstartalmú eseménynél. Teréz olyan itt, mint az evangéliumi gazdag ifjú: Ha tökéletes akarsz lenni, mindenedet, amid csak van, add el s oszd szét a szegények közt (Lk 18,22). Amije van? A szegénységi fogadalmat ugyan letette, de szíve még nem szegény. Az Úr azt kéri tőle, amit Ábrahámtól, hogy áldozza fel a számára az egyetlent. Vezesse át érzelmi életét egyfajta nullponton, s ha az Úr azt kívánja tőle, hogy fogadja el teljes valóságában, nem lesznek többé emberi barátságai, bensőséges kapcsolatai az emberekkel, hanem egyedül az angyalok világával, a hit világával.
Megjegyzendő, hogy ennek a meghívásnak az idején Jézus még nem mutatta meg magát neki. Azt kéri tőle, hogy a hitben ugorjon a mélybe, hagyatkozzon rá egészen a Kedves akaratára. A hallott szó azonban - Keresztes Szent Jánost idézve - teremtő szó, azaz végrehajtja, amit jelent. Teréz egy pillanat alatt belátja, hogy nem szabad többé az érzelmek világában önmagának semmiféle jutalmazást keresnie. Szíve megszabadul.
Azt jelentené ez, hogy többé nem lehet része az emberi szeretet örömében? Hiszen amikor ezeket az eseményeket elmeséli, Jeronimo Gracian atyával, Szent Józsefről nevezett Máriával, Keresztes Szent Jánossal, Jézusról nevezett Máriával, s ki tudja hány későbbi barátjával még nem talákozott. De semmi sem lesz többé úgy, mint azelőtt. Jézus egész szerető-képességét rabul ejtette. Ha ezentúl valaki iránt szeretetteljes érzései vannak, az csupán abból a szeretetből fakad, amit - csírájában vagy már előrehaladottan - felfedez az illetőnél Jézus, az ő egyetlen szerelme iránt. Az érzelem, amit tanúsít - nála, akinek olyan tehetsége volt a barátságokhoz, a gyóntatók iránt kimutatott vonzalom bizonyára nem volt jelentéktelen dolog - nem egyéb, mint a Jézus és őközötte áramló szeretet. Jézust szereti abban a személyben. Jézus szeret benne.
Jézus ugyanakkor nem semmisítette meg Terézt. A kegyelem nem megöli, hanem átalakítja a természetet. A gyengéd, vonzalommal teli, hálás Teréz (egyik levelében azt írja magáról: bennem ez a háladatosság (...) természetes hajlam, mert hiszen ha valaki csak egy szardíniát is ad nekem, azzal már teljesen levett a lábamról ...) szíve legjavát adja, ahogyan értelme és tudása legjavát is. Minden barátjával - férfival és nővel egyaránt - egyedülálló, s annyira helyénvaló kapcsolatot képes fenntartani, ami már zsenialitással határos: elég ha elolvassuk levelezését, hogy meggyőződhessünk erről.
Ismerjük Gracian atya iránt érzett szeretetét, akivel olyan párost alkotnak, amilyen sok van az egyház történetében, például Szent Ferenc és Szent Klára, Szalézi Szent Ferenc és Chantal Szent Franciska. Szent Józsefről nevezett Máriával, a sevillai perjelnővel folytatott levelezése a legmeghittebb és legszabadabb barátság finomságait fejezi ki. Imádkozott Toledo García atyáért az Önéletrajz és A tökéletesség útja cenzoráért is: “Urunk, (...) nézd ez igazán arra való ember, hogy mi kettőnknek jó barátja legyen.” (Ö 34. fej.) Tizenöt évvel később, amikor García atya Amerikából tér vissza, Teréz azt írja a sevillai perjelnőnek: Mutasson iránta sok jóakaratot, gondoljon arra: annyit segített nekem, hogy ő ennek a Rendnek egyik alapítója; előtte tehát ne vegyen fel fátylat (az arca elé a beszélőszobában); mások előtt viszont igen, először is a Sarutlanok előtt! (1581. november 8-án kelt levél.)
Látjuk, hogy szeretetteljes érzések miatt nem veszti fejét az alapító! Néha keményen fejezi ki magát. Bañez atya, akihez nagyon vonzódott, egy kissé elfelejtette őt... a valladolidi perjelnő, Maria Baptista javára, aki Teréz unokahúga volt. Teréz ezt írja Mariának: Tudnia kell, hogy csak addig lesz figyelmes a maga irányában, amíg nem talál egy másikat, aki tetszik neki; ne féljen, így lesz ez, az ön elbizakodottsága ellenére. (1576. november 8-I levél) Lehet valaki szent, miközben maradnak szívében nagyon is nőies érzések!
Teréz ettől kezdve mindenkit Krisztus fényében lát, és éppen ezért igazi értéke szerint ítél meg. Ehhez azonban - emlékezzünk csak - a halál és a feltámadás húsvéti misztériuma kellett. Halál, mely éjszakából született, még ha csak egy villanásnyi ideig tartott is. Korunkban, amikor férfiak és nők mindenhol együtt vannak, sok alkalom nyílik a kiváltságos kapcsolatokra. Isten nem kívánja megölni a gyöngéd érzéseket, viszont azt sem akarja, hogy a maga számára lefoglalt szívben az iránta való szeretet mellett ilyen vonzalmak sokasága lakjon.
Istenünk, te magad teremtettél bennünket, és nyugtalan a szívünk, míg meg nem nyugszik benned. Tegyük magunkévá Szent Ágoston imáját. Méltóztassál Urunk, eltávolítani utunkról az akadályokat, hogy szívünk, bármilyen jogosak is vonzódásai, benned találhassa meg nyugalmát.