TIZENKETTEDIK NAP (HÉT)

MÁRTA ÉS MÁRIA

Higgyétek el nekem, hogy Máriának és Mártának mindig együtt kell lenniük, mert csak így fogadhatják és láthatják vendégül az Urat; különben micsoda vendéglátás is volna az, ha nem adnának neki enni? Már pedig hogyan adhatna neki enni Mária, mikor a lábánál ül, ha nővére nem dolgoznék? Eledelül pedig abbeli törekvésünket kell neki feltálalnunk, hogy lelkeket igyekszünk számára megnyerni, akik azután üdvözülve örökre dicsőítsék őt.
Két dolgot vethettek itt az ellen, amit mondtam. Az egyik az Úr kijelentés, amely szerint Mária a jobbik részt választotta (Lk 10,42). Erre én azt mondom, hogy ő már előbb elvégezte Márta dolgát, midőn megmosta az Úr lábát és megtörölgette a hajával (Lk 7,35-39). Vagy azt hiszitek talán, hogy ez olyan csekélység volt részéről? Hogy egy úrileány, mint ő, úgy végigmenjen az utcákon (...), bemenjen egy vadidegen házba s azután elviselje a farizeusoknak rossznyelvű megjegyzését s ki tudja, mennyi más sértést? Mert hiszen mekkora feltűnést kelthetett a városban, hogy egy olyan nő, mint ő, annyira megváltozott; de meg azután ez a gonosz nép gyűlölte is az Úr Jézust és rossz szemmel nézte, hogy Mária Magdolna barátságot tart vele; úgy éreztette tehát ez utóbbival nem-tetszését, hogy felhányta neki előbbi életét és szenteskedőnek kiáltotta ki. (...) Hiszen még ma is így bánnak egyes személyekkel, akik távolról sem oly közismertek: mi lehetett még akkor? Biztosítlak nővéreim, hogy a jobbik részt csak akkor kapta meg, mikor már sok szenvedést és sanyarúságot viselt el. Hiszen magában véve már az is elviselhetetlen szenvedés lehetett rá nézve, hogy látnia kellett mennyire gyűlölik Mesterét! Hát még mindaz, amit nem sokkal utóbb, az Úr halála alkalmával kellett elviselnie! Meg vagyok arról győződve, hogy ha nem szenvedett vértanúhalált, az azért történt, mert az Úr keresztje alatt kiállotta annak kínjait. Hát még életének későbbi évei, mikor nélküle kellett meglennie: mily rettenetes gyötrelem volt az, láthatjuk mindebből, hogy nem mindig ült ám az Úr lábánál s nem mindig élvezte a szemlélődés szellemi örömeit. (BV 7. lakás 4. fej. 480-481. old.)
Teréz olvasata Mária Magdolna életéről személyes jellegű. Először is nem használt modern szövegkritikai tanulmányokat, és Magdolna alakját azonosítja a liturgia Magdolnájával, azaz egyszerre látja benne a bűnös Betániai Máriát, Márta és Lázár testvérét és Magdalai Máriát. E problémának egyébként nincs nagy jelentősége a lelki élet szempontjából. ”lex orandi, lex credendi”, a liturgia a hit és az ima mestere. Azután pedig, és főként ez a fontos, Magdolna maga Teréz. Magdolna a vetélytársa és a példaképe. Teréz, aki teljességgel, azt is mondhatnánk örömmel vállalja nőiességét, magára ismer Magdolna magatartásában és tetteiben, amint a Megváltóhoz egész lényével, tehát az érzékek világával is közeledik. Mondják, hogy példaképe iránti szeretete nem volt mentes némi féltékenységtől sem, amíg azt nem hallotta az Úrtól: Ez volt az én barátnőm, amíg a Földön éltem, most pedig, hogy az égben lakom, te vagy az. (IK 1572. július 22. XXXII. 485. old.)
Teréz tudatában van nyomorúságának, s tökéletesen magára ismert a bocsánatért könyörgő bűnös nőben. Az üzenet után vágyakozó szemlélődőnek azonban nem volt nehéz belátnia, hogy az a jobbik rész, ha a Mester lábainál ülhet és szavait hallgathatja. Ugyanakkor egyáltalán nem veti meg Mártát - a szövegek ezt is jól bizonyítják - sőt, Magdolnát azzal igazolja, hogy ő már előzőleg teljesítette Márta feladatát. Teréz annyira Magdolnává válik, hogy útját a saját életében tapasztalt nehézségek alapján magyarázza. A farizeusok vagy Magdolna honfitársai bizonyára soha nem mondták róla, hogy szenteskedik. Tudjuk viszont, hogy Terézről elhangzottak ilyen kijelentések Avilában, amikor misztikus tapasztalatai szóbeszéd tárgyává tették.
Teréz számára meghatározó evangéliumi jelenet Jézus és Magdolna találkozása Húsvét reggel a kertben (Jn 20,11-18). Magdolnának azt mondja az Úr: Engedj! ... menj el testvéreimhez és vidd nekik hírül. Nem hiszem, hogy nagyot lépünk előre, ha azt állítjuk, hogy ez a jelenet erős hatást gyakorolt szentünkre abban a két-három évben (1569-1572), amely a hetedik lakásba való belépést és a lelki házasságának kegyelmét megelőzte. 1571-ben feljegyzi: Az a halál utáni nagy vágyódás és epedés megszűnt nálam, különösen Szent Mária Magdolna ünnepe óta, amikor elhatároztam, hogy ezentúl szívesen akarok élni, azért, hogy Istennek sok szolgálatot tehessek. Csak igen ritkán jelentkezik. Ellenben azt a vágyat, hogy Isten láthassam, bármennyire is küzdök ellene, nem tudom elfojtani. (IK 1571. XXI. 478. old.)
Ez a vágy megszűnik vagy legalábbis végleg elcsendesedik az 1572. november 18.-i kegyelem után, amikor az Úr jegyese lesz és hallja, hogy semmi sem választhatja el tőle, Jézustól (vö. Róm 8,35), hogy mostantól az Úr dolgaival kell foglalkoznia, míg Jézus foglalkozik az ő ügyeivel (vö BV 7. lakás 2 fej. 459. old.).
Magdolnához hasonlóan Teréz is hallotta a hívást Engedj! ... menj el testvéreimhez és vidd nekik hírül ... Hirdesd nekik a Húsvét örömét, még ha ellentmondásba ütközöl is. “Zavarodott beszéd” - mondták már az apostolok is a szent asszonyok elbeszéléseinek hallatán (vö. Lk 24,22). Teréz is találkozik majd ellenállással, küzdelmekkel, amelyek 1575-1580-ban érik el a csúcsot. A conquistadorok nővére azonban felkészült rá. Minden hátsó gondolat nélkül adja át magát az Úr művének.
Az 1572. novemberi kegyelem után még tíz esztendeig él, intenzív tevékenységben. A munkák révén Márta lesz, ugyanakkor sohasem felejti el, hogy Mária maradjon. Semmilyen feladat nem tudná már eltéríteni a benső Vendég társaságától. Semmilyen betegség sem: mindenféle testi bajai vannak, esténként hány. A szenvedésnek azonban nincs hatalma rajta. Ahogyan egyébként semmiféle vonzalomnak sincs: mindenkinek mindene (vö 1Kor 9,22); minden nap hajnali kettőig leveleket ír, s a Gracián atyának vagy Szent Józsefről nevezett Máriának szóló soraiban szabad folyást engedhet szíve gyengédségének, amely már csak Jézusé, Uráé és Mesteréé. A Rend reformja körüli leghevesebb viták sem változtatnak összeszedettségén: A belső várkastély, amit élete talán legdrámaibb időszakában írt, csak békét és derűt sugároz.
Ez a mű arról tanúskodik, mennyire árnyalt és szilárd lett tanítása. Megérti, hogy az Istennel való egyesülés csúcsa nem az, hogy nyugalmas magányra rendezkedjünk be, bármennyire kitöltenék is azt az Úrra irányúló gondolataink, hanem hogy elfogadjuk azt is, ha oda kell mennünk, ahova nem akarunk (vö. Jn 21,18).
Csakhogy a szeretetnek nehéz körülmények között kell érvényesülnie, leányaim! Nem a magányos zugokban, hanem az alkalmaknak kellős közepén. S higgyétek el nekem, hogy bár itt több hiba fordul elő, s talán némi kis sérelem is esik a lelken, összehasonlíthatatlanul nagyobb a lelki hasznunk. Jegyezzük meg azonban jól, hogy én csupán arról az esetről beszélek, amikor engedelmességből tesszük ki magunkat az alkalmaknak, mert máskülönben megint csak azt kellene mondanom, hogy jobb nekünk a magány. (...) Mert hiszen a magábavonult ember, akármilyen szentnek gondolja is magát, nem tudja, és nem is tudhatja, vajon megvan-e benne a türelem és az alázatosság erénye. Hogyan lehetünk például biztosak valamely ember hősiességéről, aki még sohasem látott csatát? (AK 5. fej. 52. old.)
Uram, néha biztosan én is kívántam Mária részét. Szándékom egyenes volt, de talán nem egészen mentes attól a be nem vallott vágytól, hogy szabad legyek minden gondtól, minden aggodalomtól. Add meg nekem, hogy csak azt akarjam, amit te akarsz, és hogy se Márta, se Mária ne hiányozzon belőlem, akármilyen szegény is a szívem.
Adj nekem gazdagságot vagy szegénységet,
Adj nekem vigasztalást vagy
szomorúságot.
(...)
Ha pihenésemet akarod,
szeretetből pihenni akarok.
Ha úgy rendeled, hogy dolgozzam,
munka közben akarok meghalni.

Igen, Uram
mit akarsz tenni velem?
Csak mondd meg hol,
hogyan és mikor.