NEGYEDIK NAP (HÉT)

IGEN BUZGÓ TISZTELŐJE VOLTAM A DICSŐ
MÁRIA MAGDOLNÁNAK


A lelkem már régen belefáradt mindebbe, de bármennyire szeretett volna szabadulni, a rossz szokásoknak hatalma nem engedte megszabadulni. Ekkor történt, hogy egy napon az oratóriumba lépve egy szentképet találtam ott; valami ünnepség készült a zárdában: arra kérték kölcsön, s egyelőre oda tették. Krisztus Urunkat ábrázolta, sebekkel borított testtel, s olyan áhítatra gerjesztő volt, hogy látása engem mélyen megrendített. Azt mutatta ugyanis, hogy mit szenvedett Ő miérettünk. Mikor elgondoltam, mily rosszul fizettem én azokért a sebekért, oly fájdalom fogott el, hogy azt hittem megreped a szívem. Odaborultam és sírva-zokogva könyörögtem neki, erősítsen meg már engem egyszer végre-valahára, hogy soha többé meg ne bántsam.
Igen buzgó tisztelője voltam a dicső Mária Magdolnának, és nagyon gyakran elmélkedtem megtéréséről, különösen amidőn a szentáldozáshoz járultam. Mivel ugyanis ilyenkor biztosan tudtam, hogy az Úr ott van a bensőmben, odaborultam lábaihoz, úgy gondolkozva, hogy most nem vetheti meg könnyeimet. Nem tudtam, mit beszélek, mert hiszen már az is sok volt az ő részéről, hogy megengedte ott könnyeznem, nekem, aki mindig oly egykettőre megfeledkeztem erről az érzelemről. Kértem tehát ezt a dicső szentet, hogy eszközöljön ki számomra bocsánatot.
Ezen alkalommal, az említett kép előtt, megtérésem úgy látszik komolyabb volt, mert már jobban kétségbeestem saját erőm felől, s egész bizalmamat Istenbe helyeztem. Úgy emlékszem, azt mondtam neki, hogy nem kelek fel onnét, amíg csak meg nem adja, amit Tőle kérek. Úgy látom meghallgatta, mert attól kezdve sokat javultam. (Ö 9. fej. 84-85. old.)
A fenti eset valószínűleg 1554-ben történt. Teréz majdnem negyvenéves. Apja halála óta, azaz jó tíz éve nem hagyta el az imádságot. A közösségben joggal tartják példás apácának. Mégsem elégedett. Még sok tökéletlenségét nem veszi észre, sok szokása hagy kívánnivalót maga után. Szeretne mindenben az Úr kedvében járni, semmit sem akar megtagadni tőle. De nagyon is érzi, hogy ezt a célt magától nem érheti el. Így hát az evangéliumi bűnös nőhöz hasonlóan - akiben a kor felfogása szerint Mária Magdolnára ismer - az Úr lába elé veti magát, és könyörög, hogy változtassa meg, mert magától nem képes erre.
Két megjegyzésünk van Teréz életének ezzel az alapvető eseményével kapcsolatban. Először is az üdvösséget Isten adja, nem emberi erőfeszítés eredménye. Másodszor, ez az üdvözítő Isten Teréz és minden keresztény számára “a jóságos Jézus”. Fiút szülsz, akit Jézusnak (Isten megszabadít) nevezel el, mert ő szabadítja meg népét bűneitől. (Mt 1,21)
A szabadító Isten az embert teljes egészében kiszakítja nyomorúságából. Én vagyok népem üdvössége, mondja az Úr. Bármilyen szorongattatásból kiáltanak hozzám, meghallgatom őket. (A Pünkösd utáni 20. vasárnap bevezetője a régi misekönyvekben.) Az evangéliumokban Jézus azzal hirdeti Isten országát, hogy mindenfajta szorult helyzetből megszabadítja az embereket: a kánai jegyeseket egy igazán csekély, zavaró körülményből; azokat, akik a pusztába követik, az éhségtől; a betegeket mindenfajta testi és - ahogy ma mondanánk - pszichés vagy pszichoszomatikus bántalomtól. Még halottakat is kiragad holtukból. Ez persze csak átmeneti győzelem. Végleges diadalt a rossz minden formája felett majd saját feltámadása szerez. Ezek a győzelmek azonban jelek: az emberrel szemben nem a testi bajok és a halál mondják ki az utolsó szót.
Mindamellett Jézus úgy szabadít, hogy a rossz gyökere - az emberi szívben található bűn - ellen indul rohamra. Jézus nem nyújt olyan testi javulást, amelyet ne kísérne a szív gyógyulása: Bízzál, fiam, bocsánatot nyernek bűneid! - mondja a béna embernek. (Mt 9,2) Megfordítva is igaz egyébként, hogy számos lelki gyógyulás, a lelkiismeret “rendbetétele” is szerencsés hatással lehet a pszichikumra, sőt a testre is.
Ha azonban fel akarjuk mérni a Krisztus által hozott üdvösség teljes távlatát, messzebb kell mennünk. André Malraux találó megjegyzése szerint - aki a százéves háború és a fekete pestis időszakának keresztény ábrázolásait vizsgálta - ördögök képei jelennek meg, mintha az ember arra döbbenne rá, hogy a jó és a rossz harcának dimenziói meghaladják őt. Valóban: az ember saját határain túllépő küzdelemnek a részese. Jézus viszont kiűzi az ördögöket. Bármilyen teológiai értelmezést adunk ezeknek is ezeknek a jeleneteknek, azt akarják megmutatni, hogy az események irányítója mindig Jézus, még akkor is, amikor a másik oldalon azok a hatalmasságok (vö. Ef 6,12) állnak, amelyekről Szent Pál beszél. Nincs tehát a rossz misztériumának olyan oldala, amelyből ne szabadítaná meg az embert az Üdvözítő ereje.
Természetesen látnunk kell azt is, hogy Ő sohasem szabadít gépies módon. Túlságosan tiszteli ahhoz az embert, hogy ne venné maga mellé társul saját üdvösségének megszerzésében. Amikor népének megígéri Kánaán földjét, nem arra vállal kötelezettséget, hogy erőfeszítések nélkül az ölükbe hullik majd. Az “örökségül ígérem nektek Kánaánt” azt jelenti: “Megígérem nektek a meghódításhoz szükséges bátorságot.” Így az ember végül megállapíthatja, hogy az üdvösség az ő emberi szintjén teljes egészében tőle, a kegyelem szintjén pedig teljes egészében Istentől függ.
Ennek vannak bizonyos következményei, amelyekre nem mindig fordítunk elég figyelmet, Urunk Jézus. Először is türelemre tanítasz bennünket. A növény nem attól nő, hogy a leveleit húzzuk. A gyümölcs beéréséhez idő kell. Semmit sem használ, ha erőltetni akarjuk a folyamatot. Ugyanígy, nem érjük el egyik napról a másikra a Krisztusban tökéletes ember állapotát. Te türelmes vagy velünk Urunk, mert erős vagy és ki tudod várni a te órádat. És a miénket is.
Azután Urunk, taníts meg nekünk, hogy ne botránkozzunk meg azon az időbeli eltérésen, ami egy ember spirituális és pszichológiai megtérése között fennállhat. Nem vagyunk angyalok. A lélek kész, a test azonban lassú és gyenge. A képed előtt kapott kegyelem után Teréz többé semmit sem tagad meg tőled tudatosan és szándékosan, vagy mondjuk úgy, hogy hideg fejjel.
De maradnak számára olyan barátságok, amelyek bár jók és egyáltalán nem sértenek téged, még mindig túl sok helyet foglalnak el az életében. Nagy erőfeszítésekkel próbál tőlük megszabadulni. De mindaddig hiába, míg te magad be nem avatkozol, Urunk. Mert hiszen már tettem kísérletet ez irányban, de a dolog akkora fájdalmat okozott nekem, hogy abbahagytam, azzal nyugtatva magam, hogy bűn úgy sincs benne. Itt pedig az Úr megadta nekem a függetlenséget és az erőt ezen szakítás végrehajtására. (Ö 24. fej. 250. old.) Mindent a maga idején. És akármit teszünk is, életünk végéig maradnak olyan gyengeségeink, tökéletlenségeink, amelyek nyomorúságunkból, törékenységünkből származnak. A keresztény tökéletesség ideálja nem egy hibátlan szobor, hanem egy szeretettől hevülő személy, aki szeretetedre, Urunk, szeretetével válaszol.
Maga ez a nyomorúság, amely ellenáll erőfeszítéseinknek és kínoz minket, kitűnő táplálék a szeretet tüze számára. Amikor a bocsánatodat kérjük, Urunk, gyengeségünkért, amely többé-kevésbé szándékosan elkerüli figyelmünket, azzal is csak azt mondjuk neked, hogy szeretünk. Amikor ide eljutunk, az Ellenségnek már nincs hatalma rajtunk: maguk a hibák nyújtanak alkalmat a szeretetben való előrelépésre. Azaz befolyásod teljessé válik, te magad veszed kézbe létünk irányítását, és valóban Üdvözítő leszel a szemünkben.